Ott álltunk mindannyian, mind a tizenhárman, és vártunk valamire, csak hát, nem tudtuk, hogy mire.
- Milyen messze van a szállás? - kérdeztem suttogva, a mellettem álló Kimtől. Néma csend volt körülöttünk. A vonat már rég továbbhajtott, és nem igen akarództak itt leszállni az emberek - Trusssite olyan pici volt, hogy láttam a végét.
- Hát, öt perc... - motyogta.
- Gyalog?
- Kocsival...
- Úristen... - sóhajtottam.
- ...az erdő széléig - fejezte be Kim.
- Az erdő széléig? - kiáltottam fel. Mindenki kérdőn nézett ránk, mire Kim szégyenében összehúzta magát, és intett a többieknek, hogy nyugalom. - Onnan mennyi idő?
- Hát, kocsival...
- Jól kezdődik - ráztam a fejemet reménytelenül.
- ...légvonalban... - folytatta Kim.
- Ugye most viccelsz? - kérdeztem lehetetlenül.
- ...hát, úgy fél óra... - húzta össze magát.
Mély levegőt vettem. Nagyon mélyet, és nagyon sokat, nagyon sokszor, egymás után.
Legszívesebben ráordítottam volna Kimre. Hogy lehetett annyira felelőtlen, hogy a szálláshoz nem intézett nekünk semmit?
- És akkor, már, ha nem tartod tolakodónak a kérdést - kezdtem suttogva -, mégis hogy a francba fogunk eljutni a szálláshoz?
- Gondoltam... - motyogta, de meghallva saját, gyenge és vékony hangját, megköszörülte a torkát, és újrakezdte. - Gondoltam, elgyalogolunk... - vetette fel az ötletet, mire mindenki ellenkezni kezdett, és Kimet kezdték ócsárolni.
- Basszus, Kim - sóhajtottam, majd odafordultam a többiekhez, és hangosan rájuk kiabáltam: - Most mindenki fogba be a száját, ha nem akarja, hogy össze varjam! - Erre ismét csend állt be. - Megoldjuk valahogy, maximum sétálunk egy kicsit, a friss levegő amúgy sem árt soha - intettem.
- És az erdőben? - kérdezte Dorothie. Ránéztem. A derekán ott pihent Tom egyik ölelő karja.
- Mi lenne? - kérdeztem vissza. - Megyünk tovább.
- De a kullancsok - szólalt meg Melodie is.
- Hoztál kullancsriasztót, nem? - vontam fel az egyik szemöldökömet.
- De - bólintott elismerően.
- Szerintem jobban járnánk, ha most elindulnánk - intettem az erdő felé. - Akkor hamarabb ott leszünk.
Erre mindenki morogni meg káromkodni kezdett, de a legtöbben már fel is vették a csomagjaikat, és elindultak az úton, ami bevezetett az erdőbe.
- Köszönöm - hajolt oda hozzám Kim, majd előrerohant, hogy Chris társaságában vezesse a csoportot (eléggé nevetségesen nézett ki, amint a bőröndjével próbált áttörni a többieken, de végül megoldotta).
- Ez szép volt - hallottam magam mögül egy mély hangot. Rögtön azt hittem, hogy Tom az, de amikor megpillantottam, hogy még mindig Dorothie-t öleli, nem tudtam mire vélni az egészet. Lassan hátrafordultam, és megsemmisülve vettem észre, hogy John áll mögöttem, önelégült mosollyal az arcán.
- Most mi van?
- Semmi - rázta a fejét, majd elsétált mellettem, a vállán ráncigálva a poggyászát. A hangjából áradt a gúny, és ettől kirázott a hideg.
Utolsóként kezdtek el ballagni az úton, meg akartam bizonyosodni róla, hogy mindenki elindult, ezért maradtam hátra (na jó, talán még azért is, mert senki sem hiányolta a társaságomat...). Néztem a várost, és felfedeztem: megjegyeztem, hogy merre van az élelmiszerbolt, hogy hol vannak éttermek, merre tudunk (szükség esetén) ruhát venni, egy elszállásoló kis motelra, és utazási irodára, egy autó- és biciklikölcsönzőre is ráakadtam, a szokásos városszéli benzinkútra - szóval mindenre, ami egy kisvároshoz hozzátartozott, mindenre ami Trusssite-hoz tartozott. De a legszebbnek a "Központi" szökőkutat találtam; nagy volt, szép és fényes, nem valami giccses, közel volt az erdőhöz is, én pedig rögtön tudtam, hogy ki fogok ide járni.
Megszerettem Trusssite-ot.
Hiszen csak rá kellett nézni, annyival másabb volt, mint Creek, ahonnan mi jöttünk. Az sem volt valami nagyváros, ehhez képes mégis annak mondtam volna.
Mély levegőt vettem, és lehunytam a szememet.
Aztán megálltunk, és csak akkor vettem észre, hogy már az erdőnél is vagyunk. (Biztos voltam benne, hogy Tusssite szépsége terelte el a figyelmemet az útról, azért nem vettem észre, hogy hol is járunk.)
- Akkor, most felmegyünk a kis ösvényre, mindenki nagyon figyeljen, rendben? - kérdezte Kim, majd elindult, meg sem várva a válaszunkat.
Ismét utolsónak indultam el, és élveztem ezt a kis magányt - valószínűleg azért, mert lélekben már fel voltam arra készülve, hogy az elkövetkezendő egy hónapban mindig lesz valaki mellettem. Valószínűleg, a nagy magányban való elmerülésem miatt nem vettem észre, ahogyan Adam mellém lép, és a kezét elsuhintja az arcom előtt.
- Hahó, Emmerson, élsz még? - kérdezte.
Felnevettem. - Persze. - Végignéztem magamon. - Vagy nagyon zombiul nézek ki? - vontam fel, megjátszott elkeseredettséggel a szemöldökömet.
- Mint egy hulla - helyeselt drámai hangon.
- Az király - vigyorodtam el.
- Az - értett egyet.
- Figyi, Adam... - kezdtem.
- Igen?
- Megtennél nekem valamit?
Egy pillanatra elgondolkodott. - Persze. Miről lenne szó? - kérdezte.
- Szólítanál Emnek? - vontam fel, ezúttal valóban elkeseredve a szemöldökömet.
- Persze - bólintott. - De, miért...? Nem szereted, ha Emmersonnak neveznek?
- Hát, az túl tárgyilagos - motyogtam. Aztán valahogy, nem is tudom hogy, kibuggyant belőlem az igazság, amiről azelőtt még én sem tudtam. - Kimet mindenki Kimnek hívja, nem pedig Kimberly-nek. Akkor engem miért hív mindenki Emmersonnak és nem Emnek? - kérdeztem értetlenül.
- Szóval ez zavar? - nevetett.
Elpirultam. Eléggé zavarba ejtő dolog volt, hogy Adam közelében ennyire őszinte voltam. És, ami még rosszabb volt; fogalmam sem volt, hogy miért.
- Hát, ezek szerint... - húztam el a számat.
- Hé - állt meg, és a vállamra tette mind a két kezét, így állított meg engem is. - Ígérem, hogy mostantól mindig Emnek foglak szólítani, hogy mindenkire rászólok, aki majd nem így szólít, és, hogy meg fogom szeretni az olívabogyót - mondta komolyan.
Belőlem kitört a nevetés. - Nem szereted az olívabogyót? - kérdeztem, még mindig fuldokolva a nevetéstől.
- Nem - rázta a fejét, immár mosolyogva.
- Akkor jó - vigyorodtam el -, mert én sem. Szóval - billentettem el a fejemet kissé balra -, neked sem kell. Úgy döntöttem megkíméllek - viccelődtem.
- Ez az az Em, akit én ismerek - karolt bele a vállamba, miközben továbbindultunk.
- Köszönöm, hogy így szólítasz - mosolyogtam rá hálásan.
- Semmiség, ennyit mindenki megtenne a másikért - vonta meg a vállát.
- És én hogy szólítsalak? - fordítottam a tekintetemet az útra. A többiek jóval előttünk jártak.
- Uhh - nyögött fel -, mindig is arról álmodtam, hogy valaki Batmannek szólítson.
Ismét elröhögtem magamat. - Mégis miért?
- Mert az menő. Annak nincsen semmilyen jelentése, az csak egy név - válaszolt, majd halkan hozzátette: - Ráadásul az Adam-et nem lehet becézni, az a után meg amúgy is b jön, nem?
A csípőmmel kissé meglöktem. - Te tisztára dilis vagy.
- Ki tisztára dilis? - kérdezett rá. - Nem értettem pontosan.
Megforgattam a szememet. - Batman, te tisztára dilis vagy.
- Köszönöm - biccentett.
- Áhh - morogtam. - Nem lehetne, hogy másik becenevet válassz? - kérdeztem reményteljesen.
- Miért, mi a baj a Batmannel?
- Hát, olyan fura. Gondolj csak bele, mégis hogy hangzik ez egy beszélgetésben? - kérdeztem, és tudtam, hogyha bizonyítani akarom az állításomat, akkor improvizálnom kell: - Hé, Batman, van rágód? - mélyítettem el a hangomat.
Adam (Batman) jóízűen felnevetett.
- Miért, szerinted az, hogy Em nem hangzik furán? Olyan mintha egy pillanatra elgondolkodnál. - Elvékonyított hangon szólalt meg: - Hé, Em, van rágód?
Én is röhögni kezdtem.
- Jó, jó, akkor viszont mit akarsz, hogy hívjalak? Csak mert tudod, egy magamfajta tini naplójában elég furán mutatna az a kezdőmondat, hogy ma jót nevettem Batmannel - mutattam rá.
- Te naplót írsz? - röhögött.
- Nem, az gyerekes dolog - legyintettem.
Mosolyogva rám nézett. - Az - biccentett. Egy pillanatig csak nézett, aztán a tekintetét visszafordította az útra. - És tényleg?
- Mi tényleg?
- Tényleg, jót nevettél ma Batmannel? - kérdezte.
- Tényleg - bólintottam mosolyogva. - Szóval, mi legyen a neved?
- Hmmm... - gondolkodott el. - Nekem megfelel az Adam.
- Nekem meg az Em.
- Nem szólíthatnálak máshogy?
- Hogy?
- Például... Mer.
- Rendben - bólintottam mosolyogva. - Ahogy csak akarsz.
- Köszönöm - bólintott hálásan.
Pár percig némán gyalogoltunk.
- Hogy jött a Mer?
- Emmerson - emelte ki az új becenevemet.
- Jól hangzik - bólintottam elismerően. - De én is szeretnélek valahogy hívni... - gondolkodtam el. - Megvan! - kiáltottam fel diadalmasan.
- Hadd halljuk - nézett rám várakozás teljesen Adam.
- Tailor.
- Tailor?
- Ez a vezetékneved, az nem jó? - kérdeztem.
- Hát, az olyan hivatalos. A távolabbi ismerőseim hívnak Tailornak - vonta meg a vállát. A kezét még mindig a vállamon nyugtatta.
- Akkor Tai.
- Benne vagyok - vigyorgott rám, én pedig vissza rá.
- Szóval, Tai - hangsúlyoztam ki új becenevét -, szerinted mikor érünk már oda?
- Hát, kedves Mer, nem tudom - válaszolt.
- Az kár - biggyesztettem le az ajkamat. - Mert én már tényleg szeretnék odaérni. Tudod, hogy milyen nehéz ez a bőrönd? - mutattam rá a szabad kezemmel (mivel én mentem Adam bal oldalán, azért a bőröndöt és a hátizsákot is a saját bal oldalamra pakoltam fel, hogy a jobb kezem teljesen szabad legyen).
- Látszik rajta - biccentett. - Ez nem olyan rémes - húzkodta meg a jobb vállán lévő kézipoggyászt, és a hátizsákot. - De azért tényleg jó lenne odaérni.
- Egyébként, megszegted az ígéretedet - jegyeztem meg neki.
- Miféle ígéretet? - ráncolta a szemöldökét.
Krákogtam egyet. - Ígérem, hogy mostantól mindig Emnek foglak szólítani - idéztem fel azt, amit korábban mondott.
- Ó - lepődött meg. - De mindenki Emnek hív. Ez olyan elcsépelt lett már. - Kösz. - Én szeretnélek úgy hívni, ahogyan senki más - mosolygott rám féloldalasan.
Nem tudtam mit mondani, így én is visszamosolyogtam rá.
Még mindig le voltunk maradva a többiek mögött, amikor valaki megállt, a térdére támaszkodott, és messziről is látszott, hogy liheg és kapkodja a levegőt. Kiszúrtam, hogy ki az.
Előrerohantam.
- Tara, jól vagy? Mi történt? - kérdeztem, és lehajoltam hozzá, hogy lássam.
- Semmi, semmi, csak kicsit... - mély levegőt vett. - Rosszul lettem. De már jól vagyok - mosolygott rám. Adam is odaért mellénk.
- Minden rendben? - kérdezte, és aggódva nézett a mellettem álló Tarára.
- Igen, már jól vagyok - biccentett.
- Akkor jó - mosolyodott el.
Egy pillanatig hallgattunk, majd előrenéztem, és amikor megláttam, hogy mennyire le vagyunk maradva, finoman jeleztem a többieknek, hogy talán indulnunk kellene.
- És amúgy, mi történt? - kérdeztem, mikor már elindultunk.
- Hát, csak tudjátok, asztmás vagyok - közölte velünk Tara, én pedig próbáltam elrejteni a meglepett arckifejezésemet. Hogy lehet az, hogy három éve idejárok, és nem tudtam ezt?
- És nem hoztál magaddal semmit? - kérdezte Adam. - Tudod, olyan fújót, meg gyógyszert...
- De. Csak a bőröndöm legalján van - nevetett Tara.
- És nem kéne elővennünk? - Átjárt az aggodalom. Az asztma igen csak komoly dolog, és (úgy tudom), ha kihagy az illető egy fújást, utána rohama is lehet. - Rácsörgök Kimre, és szólok, hogy várjanak be minket addig, amíg elővesszük, oké? - vontam fel a szemöldökömet, és már elő is kaptam a telefonomat.
- Köszi - mosolygott rám hálásan Tara. Benyomtam a tárcsázást, a telefon pedig kicsöngött.
És csörgött, és csörgött, és csörgött. Úgy tűnt Kim nem akarja felvenni a telefont, vagy csak nem hallja.
- Nem veszi fel - jelentettem be.
- Rácsörgök Jerry-re - ajánlotta Adam, mire bólintottam. Adam elsétált, én pedig Tarával letérdeltem, hogy előkotorjuk a gyógyszereit a bőröndjéből.
- Azért lécci, visszafelé a hátizsákodba tedd - jegyeztem meg, enyhe nehezteléssel a hangomban.
- Úgy lesz - bólintott kötelességtudóan.
- Gáz van - jött vissza Adam. Nem kellett folytatnia, mert tudtam, hogy hogyan fejezné be. - Ő sem veszi fel.
- Pff - nevettem. - Lehet, hogy tényleg összeillenek. - Adam elvigyorodott az ötleten.
- Megvan! - emelte fel a gyógyszeres zacskót Tara. Amíg én összehúztam a bőröndjét, addig ő beszedte a gyógyszereit, fújt egyet, aztán pedig a zacskót visszadobta a hátizsákjába.
- Mehetünk? - kérdeztem, egyre idegesebben.
- Ühüm - bólintott Tara, majd elindult. Adam kérdőn nézett rám.
- Mi van? - hőköltem hátra.
- Semmi - rázta a fejét nevetve. Idétlenül néztem rá. - Nyugi - suttogta szelíden. Aztán hirtelen a jobb keze megragadta a bal kezemet, magához húzott és szorosan átölelt. A kezeim a mellkasán voltak, az övéi pedig a derekamon. Nem mertem megmozdulni. Egy kicsit feszengtem is, meg el is lazultam. Valahogy, annyira... megnyugtató volt. A kezeimmel belekapaszkodtam a pólójába. Olyan természetesnek tűnt a mozdulat.
- Nem jöttök? - Összerezzentünk Tara hangjára.
Gyorsan elengedtük egymást.
- Megyünk - szólt oda neki Adam, bár kicsit rekedtes hangon. Én így is elcsodálkoztam azon, hogy képes volt megszólalni.
Némán ballagtunk Tara mellé, ott pedig lemaradtam, látva, hogy Adam milyen édesen elbeszélget Tarával. Elborzadtam a gondolataimtól. Féltékeny lennék? Megráztam a fejemet. Nem szabadna ilyet éreznem. Adam nem az enyém. És én sem vagyok az övé.
Mégis... azt éreztem, hogy valamelyikben biztos nincsen igazam.
Aztán hátulról belementem Adambe.
- Bocsi - motyogtam, és ő is elmormolt valami hasonlót.
Felnéztem, és megpillantottam a szállásunkat, ami az elkövetkezendő egy hónapban az otthonunk lesz.
- Hát - szólalt meg Kim látva, hogy mi is megérkeztünk -, megérkeztünk!
Mindenki lázasan elindult befelé, hogy lefoglalj a legjobb szobákat, de én még mindig csak ott álltam, és bámultam magam elé.
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit kellene éreznem. Valószínűleg (Kim elgondolása szerint) ki kéne csattannom az örömtől. De nem tudtam mire vélni Adam viselkedését.
Mindenkinek elment az esze?
- Hát, öt perc... - motyogta.
- Gyalog?
- Kocsival...
- Úristen... - sóhajtottam.
- ...az erdő széléig - fejezte be Kim.
- Az erdő széléig? - kiáltottam fel. Mindenki kérdőn nézett ránk, mire Kim szégyenében összehúzta magát, és intett a többieknek, hogy nyugalom. - Onnan mennyi idő?
- Hát, kocsival...
- Jól kezdődik - ráztam a fejemet reménytelenül.
- ...légvonalban... - folytatta Kim.
- Ugye most viccelsz? - kérdeztem lehetetlenül.
- ...hát, úgy fél óra... - húzta össze magát.
Mély levegőt vettem. Nagyon mélyet, és nagyon sokat, nagyon sokszor, egymás után.
Legszívesebben ráordítottam volna Kimre. Hogy lehetett annyira felelőtlen, hogy a szálláshoz nem intézett nekünk semmit?
- És akkor, már, ha nem tartod tolakodónak a kérdést - kezdtem suttogva -, mégis hogy a francba fogunk eljutni a szálláshoz?
- Gondoltam... - motyogta, de meghallva saját, gyenge és vékony hangját, megköszörülte a torkát, és újrakezdte. - Gondoltam, elgyalogolunk... - vetette fel az ötletet, mire mindenki ellenkezni kezdett, és Kimet kezdték ócsárolni.
- Basszus, Kim - sóhajtottam, majd odafordultam a többiekhez, és hangosan rájuk kiabáltam: - Most mindenki fogba be a száját, ha nem akarja, hogy össze varjam! - Erre ismét csend állt be. - Megoldjuk valahogy, maximum sétálunk egy kicsit, a friss levegő amúgy sem árt soha - intettem.
- És az erdőben? - kérdezte Dorothie. Ránéztem. A derekán ott pihent Tom egyik ölelő karja.
- Mi lenne? - kérdeztem vissza. - Megyünk tovább.
- De a kullancsok - szólalt meg Melodie is.
- Hoztál kullancsriasztót, nem? - vontam fel az egyik szemöldökömet.
- De - bólintott elismerően.
- Szerintem jobban járnánk, ha most elindulnánk - intettem az erdő felé. - Akkor hamarabb ott leszünk.
Erre mindenki morogni meg káromkodni kezdett, de a legtöbben már fel is vették a csomagjaikat, és elindultak az úton, ami bevezetett az erdőbe.
- Köszönöm - hajolt oda hozzám Kim, majd előrerohant, hogy Chris társaságában vezesse a csoportot (eléggé nevetségesen nézett ki, amint a bőröndjével próbált áttörni a többieken, de végül megoldotta).
- Ez szép volt - hallottam magam mögül egy mély hangot. Rögtön azt hittem, hogy Tom az, de amikor megpillantottam, hogy még mindig Dorothie-t öleli, nem tudtam mire vélni az egészet. Lassan hátrafordultam, és megsemmisülve vettem észre, hogy John áll mögöttem, önelégült mosollyal az arcán.
- Most mi van?
- Semmi - rázta a fejét, majd elsétált mellettem, a vállán ráncigálva a poggyászát. A hangjából áradt a gúny, és ettől kirázott a hideg.
Utolsóként kezdtek el ballagni az úton, meg akartam bizonyosodni róla, hogy mindenki elindult, ezért maradtam hátra (na jó, talán még azért is, mert senki sem hiányolta a társaságomat...). Néztem a várost, és felfedeztem: megjegyeztem, hogy merre van az élelmiszerbolt, hogy hol vannak éttermek, merre tudunk (szükség esetén) ruhát venni, egy elszállásoló kis motelra, és utazási irodára, egy autó- és biciklikölcsönzőre is ráakadtam, a szokásos városszéli benzinkútra - szóval mindenre, ami egy kisvároshoz hozzátartozott, mindenre ami Trusssite-hoz tartozott. De a legszebbnek a "Központi" szökőkutat találtam; nagy volt, szép és fényes, nem valami giccses, közel volt az erdőhöz is, én pedig rögtön tudtam, hogy ki fogok ide járni.
Megszerettem Trusssite-ot.
Hiszen csak rá kellett nézni, annyival másabb volt, mint Creek, ahonnan mi jöttünk. Az sem volt valami nagyváros, ehhez képes mégis annak mondtam volna.
Mély levegőt vettem, és lehunytam a szememet.
Aztán megálltunk, és csak akkor vettem észre, hogy már az erdőnél is vagyunk. (Biztos voltam benne, hogy Tusssite szépsége terelte el a figyelmemet az útról, azért nem vettem észre, hogy hol is járunk.)
- Akkor, most felmegyünk a kis ösvényre, mindenki nagyon figyeljen, rendben? - kérdezte Kim, majd elindult, meg sem várva a válaszunkat.
Ismét utolsónak indultam el, és élveztem ezt a kis magányt - valószínűleg azért, mert lélekben már fel voltam arra készülve, hogy az elkövetkezendő egy hónapban mindig lesz valaki mellettem. Valószínűleg, a nagy magányban való elmerülésem miatt nem vettem észre, ahogyan Adam mellém lép, és a kezét elsuhintja az arcom előtt.
- Hahó, Emmerson, élsz még? - kérdezte.
Felnevettem. - Persze. - Végignéztem magamon. - Vagy nagyon zombiul nézek ki? - vontam fel, megjátszott elkeseredettséggel a szemöldökömet.
- Mint egy hulla - helyeselt drámai hangon.
- Az király - vigyorodtam el.
- Az - értett egyet.
- Figyi, Adam... - kezdtem.
- Igen?
- Megtennél nekem valamit?
Egy pillanatra elgondolkodott. - Persze. Miről lenne szó? - kérdezte.
- Szólítanál Emnek? - vontam fel, ezúttal valóban elkeseredve a szemöldökömet.
- Persze - bólintott. - De, miért...? Nem szereted, ha Emmersonnak neveznek?
- Hát, az túl tárgyilagos - motyogtam. Aztán valahogy, nem is tudom hogy, kibuggyant belőlem az igazság, amiről azelőtt még én sem tudtam. - Kimet mindenki Kimnek hívja, nem pedig Kimberly-nek. Akkor engem miért hív mindenki Emmersonnak és nem Emnek? - kérdeztem értetlenül.
- Szóval ez zavar? - nevetett.
Elpirultam. Eléggé zavarba ejtő dolog volt, hogy Adam közelében ennyire őszinte voltam. És, ami még rosszabb volt; fogalmam sem volt, hogy miért.
- Hát, ezek szerint... - húztam el a számat.
- Hé - állt meg, és a vállamra tette mind a két kezét, így állított meg engem is. - Ígérem, hogy mostantól mindig Emnek foglak szólítani, hogy mindenkire rászólok, aki majd nem így szólít, és, hogy meg fogom szeretni az olívabogyót - mondta komolyan.
Belőlem kitört a nevetés. - Nem szereted az olívabogyót? - kérdeztem, még mindig fuldokolva a nevetéstől.
- Nem - rázta a fejét, immár mosolyogva.
- Akkor jó - vigyorodtam el -, mert én sem. Szóval - billentettem el a fejemet kissé balra -, neked sem kell. Úgy döntöttem megkíméllek - viccelődtem.
- Ez az az Em, akit én ismerek - karolt bele a vállamba, miközben továbbindultunk.
- Köszönöm, hogy így szólítasz - mosolyogtam rá hálásan.
- Semmiség, ennyit mindenki megtenne a másikért - vonta meg a vállát.
- És én hogy szólítsalak? - fordítottam a tekintetemet az útra. A többiek jóval előttünk jártak.
- Uhh - nyögött fel -, mindig is arról álmodtam, hogy valaki Batmannek szólítson.
Ismét elröhögtem magamat. - Mégis miért?
- Mert az menő. Annak nincsen semmilyen jelentése, az csak egy név - válaszolt, majd halkan hozzátette: - Ráadásul az Adam-et nem lehet becézni, az a után meg amúgy is b jön, nem?
A csípőmmel kissé meglöktem. - Te tisztára dilis vagy.
- Ki tisztára dilis? - kérdezett rá. - Nem értettem pontosan.
Megforgattam a szememet. - Batman, te tisztára dilis vagy.
- Köszönöm - biccentett.
- Áhh - morogtam. - Nem lehetne, hogy másik becenevet válassz? - kérdeztem reményteljesen.
- Miért, mi a baj a Batmannel?
- Hát, olyan fura. Gondolj csak bele, mégis hogy hangzik ez egy beszélgetésben? - kérdeztem, és tudtam, hogyha bizonyítani akarom az állításomat, akkor improvizálnom kell: - Hé, Batman, van rágód? - mélyítettem el a hangomat.
Adam (Batman) jóízűen felnevetett.
- Miért, szerinted az, hogy Em nem hangzik furán? Olyan mintha egy pillanatra elgondolkodnál. - Elvékonyított hangon szólalt meg: - Hé, Em, van rágód?
Én is röhögni kezdtem.
- Jó, jó, akkor viszont mit akarsz, hogy hívjalak? Csak mert tudod, egy magamfajta tini naplójában elég furán mutatna az a kezdőmondat, hogy ma jót nevettem Batmannel - mutattam rá.
- Te naplót írsz? - röhögött.
- Nem, az gyerekes dolog - legyintettem.
Mosolyogva rám nézett. - Az - biccentett. Egy pillanatig csak nézett, aztán a tekintetét visszafordította az útra. - És tényleg?
- Mi tényleg?
- Tényleg, jót nevettél ma Batmannel? - kérdezte.
- Tényleg - bólintottam mosolyogva. - Szóval, mi legyen a neved?
- Hmmm... - gondolkodott el. - Nekem megfelel az Adam.
- Nekem meg az Em.
- Nem szólíthatnálak máshogy?
- Hogy?
- Például... Mer.
- Rendben - bólintottam mosolyogva. - Ahogy csak akarsz.
- Köszönöm - bólintott hálásan.
Pár percig némán gyalogoltunk.
- Hogy jött a Mer?
- Emmerson - emelte ki az új becenevemet.
- Jól hangzik - bólintottam elismerően. - De én is szeretnélek valahogy hívni... - gondolkodtam el. - Megvan! - kiáltottam fel diadalmasan.
- Hadd halljuk - nézett rám várakozás teljesen Adam.
- Tailor.
- Tailor?
- Ez a vezetékneved, az nem jó? - kérdeztem.
- Hát, az olyan hivatalos. A távolabbi ismerőseim hívnak Tailornak - vonta meg a vállát. A kezét még mindig a vállamon nyugtatta.
- Akkor Tai.
- Benne vagyok - vigyorgott rám, én pedig vissza rá.
- Szóval, Tai - hangsúlyoztam ki új becenevét -, szerinted mikor érünk már oda?
- Hát, kedves Mer, nem tudom - válaszolt.
- Az kár - biggyesztettem le az ajkamat. - Mert én már tényleg szeretnék odaérni. Tudod, hogy milyen nehéz ez a bőrönd? - mutattam rá a szabad kezemmel (mivel én mentem Adam bal oldalán, azért a bőröndöt és a hátizsákot is a saját bal oldalamra pakoltam fel, hogy a jobb kezem teljesen szabad legyen).
- Látszik rajta - biccentett. - Ez nem olyan rémes - húzkodta meg a jobb vállán lévő kézipoggyászt, és a hátizsákot. - De azért tényleg jó lenne odaérni.
- Egyébként, megszegted az ígéretedet - jegyeztem meg neki.
- Miféle ígéretet? - ráncolta a szemöldökét.
Krákogtam egyet. - Ígérem, hogy mostantól mindig Emnek foglak szólítani - idéztem fel azt, amit korábban mondott.
- Ó - lepődött meg. - De mindenki Emnek hív. Ez olyan elcsépelt lett már. - Kösz. - Én szeretnélek úgy hívni, ahogyan senki más - mosolygott rám féloldalasan.
Nem tudtam mit mondani, így én is visszamosolyogtam rá.
Még mindig le voltunk maradva a többiek mögött, amikor valaki megállt, a térdére támaszkodott, és messziről is látszott, hogy liheg és kapkodja a levegőt. Kiszúrtam, hogy ki az.
Előrerohantam.
- Tara, jól vagy? Mi történt? - kérdeztem, és lehajoltam hozzá, hogy lássam.
- Semmi, semmi, csak kicsit... - mély levegőt vett. - Rosszul lettem. De már jól vagyok - mosolygott rám. Adam is odaért mellénk.
- Minden rendben? - kérdezte, és aggódva nézett a mellettem álló Tarára.
- Igen, már jól vagyok - biccentett.
- Akkor jó - mosolyodott el.
Egy pillanatig hallgattunk, majd előrenéztem, és amikor megláttam, hogy mennyire le vagyunk maradva, finoman jeleztem a többieknek, hogy talán indulnunk kellene.
- És amúgy, mi történt? - kérdeztem, mikor már elindultunk.
- Hát, csak tudjátok, asztmás vagyok - közölte velünk Tara, én pedig próbáltam elrejteni a meglepett arckifejezésemet. Hogy lehet az, hogy három éve idejárok, és nem tudtam ezt?
- És nem hoztál magaddal semmit? - kérdezte Adam. - Tudod, olyan fújót, meg gyógyszert...
- De. Csak a bőröndöm legalján van - nevetett Tara.
- És nem kéne elővennünk? - Átjárt az aggodalom. Az asztma igen csak komoly dolog, és (úgy tudom), ha kihagy az illető egy fújást, utána rohama is lehet. - Rácsörgök Kimre, és szólok, hogy várjanak be minket addig, amíg elővesszük, oké? - vontam fel a szemöldökömet, és már elő is kaptam a telefonomat.
- Köszi - mosolygott rám hálásan Tara. Benyomtam a tárcsázást, a telefon pedig kicsöngött.
És csörgött, és csörgött, és csörgött. Úgy tűnt Kim nem akarja felvenni a telefont, vagy csak nem hallja.
- Nem veszi fel - jelentettem be.
- Rácsörgök Jerry-re - ajánlotta Adam, mire bólintottam. Adam elsétált, én pedig Tarával letérdeltem, hogy előkotorjuk a gyógyszereit a bőröndjéből.
- Azért lécci, visszafelé a hátizsákodba tedd - jegyeztem meg, enyhe nehezteléssel a hangomban.
- Úgy lesz - bólintott kötelességtudóan.
- Gáz van - jött vissza Adam. Nem kellett folytatnia, mert tudtam, hogy hogyan fejezné be. - Ő sem veszi fel.
- Pff - nevettem. - Lehet, hogy tényleg összeillenek. - Adam elvigyorodott az ötleten.
- Megvan! - emelte fel a gyógyszeres zacskót Tara. Amíg én összehúztam a bőröndjét, addig ő beszedte a gyógyszereit, fújt egyet, aztán pedig a zacskót visszadobta a hátizsákjába.
- Mehetünk? - kérdeztem, egyre idegesebben.
- Ühüm - bólintott Tara, majd elindult. Adam kérdőn nézett rám.
- Mi van? - hőköltem hátra.
- Semmi - rázta a fejét nevetve. Idétlenül néztem rá. - Nyugi - suttogta szelíden. Aztán hirtelen a jobb keze megragadta a bal kezemet, magához húzott és szorosan átölelt. A kezeim a mellkasán voltak, az övéi pedig a derekamon. Nem mertem megmozdulni. Egy kicsit feszengtem is, meg el is lazultam. Valahogy, annyira... megnyugtató volt. A kezeimmel belekapaszkodtam a pólójába. Olyan természetesnek tűnt a mozdulat.
- Nem jöttök? - Összerezzentünk Tara hangjára.
Gyorsan elengedtük egymást.
- Megyünk - szólt oda neki Adam, bár kicsit rekedtes hangon. Én így is elcsodálkoztam azon, hogy képes volt megszólalni.
Némán ballagtunk Tara mellé, ott pedig lemaradtam, látva, hogy Adam milyen édesen elbeszélget Tarával. Elborzadtam a gondolataimtól. Féltékeny lennék? Megráztam a fejemet. Nem szabadna ilyet éreznem. Adam nem az enyém. És én sem vagyok az övé.
Mégis... azt éreztem, hogy valamelyikben biztos nincsen igazam.
Aztán hátulról belementem Adambe.
- Bocsi - motyogtam, és ő is elmormolt valami hasonlót.
Felnéztem, és megpillantottam a szállásunkat, ami az elkövetkezendő egy hónapban az otthonunk lesz.
- Hát - szólalt meg Kim látva, hogy mi is megérkeztünk -, megérkeztünk!
Mindenki lázasan elindult befelé, hogy lefoglalj a legjobb szobákat, de én még mindig csak ott álltam, és bámultam magam elé.
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit kellene éreznem. Valószínűleg (Kim elgondolása szerint) ki kéne csattannom az örömtől. De nem tudtam mire vélni Adam viselkedését.
Mindenkinek elment az esze?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése