- Lehetőség? Mire?
- Hát, ez az. Mindenre.
♥
Unottan bámultam, amint a vonat kihajt az állomásról. Kim mellettem helyezte magát kényelemben (éppen a táskáját próbálta begyömöszölni a felettünk lévő táskatartóba, néha pedig elmormolt egy "menj már be, basszus"-t), Chris előtte (mosolyogva betette a fülhallgatóját a fülébe, és nevetve nézte végig a jelenetet, amit Kim levágott), John pedig velem szemben bámult ki, szintén haláli unalommal az ablakon.
- Befejezted már? - kérdeztem Kimtől.
- Nem - nyöszörgött, és aprón megrázta a fejét.
- Volt egy ilyen érzésem - vettem mély levegőt, miközben felálltam és segítettem neki begyömöszölni a hátizsákját, a bőröndjeink mellé. Miután már erőből mentünk neki, megadón a térdemre tettem a kezemet, és lihegni kezdtem. - Na jó, feladom.
- Segítsek? - kérdezte tőlünk Chris. Kim csak aprón bólintott, Chris pedig már talpon is volt, a táska pedig, miután Chris könnyedén betolta (hogy csinálta?!), már nem akart minden áron ránk esni. - Tessék - lépett hátra.
- Kösz, Chris - mosolygott Kim lelkesen. - Életmentő vagy.
- Egyetértek - bólintottam. - Tuti, hogy rám esett volna - mutattam fel, a bőröndök közé begyömöszölt zsákra.
- Szívesen - biccentette Chris, majd visszatért a zenehallgatáshoz.
És ismét helyet foglaltam, és kibámultam az ablakon. Már elhagytuk a keletit, és rámentünk a 120-a vonalára.
Egy kicsit örültem is, meg nem is.
Nem voltam otthon, de egy hónap kínszenvedés várt rám, tizenkét másik emberrel, akik közül tízzel még életemben nem beszéltem.
Köztük, az előttem ülő, fura sráccal sem, aki éppen engem nézett.
Mivel Kim már elmélyedt a Chrissel való beszélgetésben, nyugodtan megkérdezhettem John-tól:
- Mi van?
Nem válaszolt, csak kifordult az ablak felé.
Hirtelen felindulásból, (amiért szó nélkül elfordult, hidegen hagyva, hogy kérdeztem valamit) odanyúltam a szemeteshez, kihúztam belőle egy papírgalacsint, és hozzávágtam.
Kiméknek fel sem tűnt az egész, John viszont unottan rám emelte a tekintetét, és felvonta a szemöldökét.
- Mi van? - kérdeztem ártatlanul.
Csak megrázta a fejét, majd komor arccal kibámult az ablakon (ismét).
Nem tudtam mire vélni ezt a hihetetlen komolyságot és érdektelenséget, mert hát, lássuk be, még nekem is több kedvem volt az egészhez, mint Johnnak, pedig ez nagy szó. Így hát felálltam, intettem Kimnek, hogy körülnézek a többieknél, majd elindultam.
Először Taráéknál találtam magamat, és szorítottak nekem egy kis helyet, úgyhogy leültem, és beszélgettem velük (megtudtam - a négyszemközt lefolyt beszélgetésekből -, hogy Dorothie például ki nem állhatja Melodie-t, mert Tara vele is barátkozik, az előbb említettek pedig Nanával is szoktak lógni, míg Dorothie csak Tarát tűri meg maga mellett, valamint, hogy Zoának eddig nem is voltak barátai, és csak most ismerkedett össze jobban az évfolyamba járókkal, közölük is a legjobban Tarával, és Dorothie, ezt a csírázó barátságot észrevéve, máris gyilkos pillantásokat küldözgetett szegény Zoa felé, amit nem tudott mire vélni, de egyfajta jelnek fogta fel, így, mikor készültem otthagyni őket, már Melodie-val beszélgetett), utána pedig Lenny-vel futottam össze, és a vele tartó, három, idős nénivel.
- Jó napot! - köszöntem, és intettem a néniknek, akik közül az egyik kedvesen rám mosolygott, a másik csak mogorván kinézett az ablakon (hmmm, de ismerős ez... vajon honnan?... Lehet, hogy ő lenne John nagyija? Óóó...), a harmadik pedig biccentett, és a varrta tovább a mintát a párnájába. - Szia, Lenny! - préseltem be magamat közé, és az ablak közé. - Hogy s, mint vagy itt...? - néztem körbe.
- Szia, aranybogaram, én Cady néni vagyok - hajolt előre a Lenny mellett ülő idős nő.
- Én Emmerson vagyok - mutatkoztam be halkan.
- Lenny, ez a szép kislány a barátnőd? - fordult Lenny felé Cady, mire mind a ketten teljesen elvörösödtünk. Az idősekben nincsen semmi diszkréció?
- Nézz már rájuk, Cady! - szólt mogorván az előttem ülő. - Úgy elpirultak, mint a paradicsom, mégis látszik, hogy semmilyen érzelem nem köti össze őket - legyintett.
- Semmilyen!? - háborodott fel Lenny, és vádlón rám nézett.
- Semmilyen? - kérdezte Cady néni, és szomorúan lehorgasztotta a száját.
- Elnézést - fordultam a goromba nő felé -, lenne szíves tekintettel lenni a barátomra, mert, csak hogy felvilágosítsam, rajtunk kívül ugyan senkire sem tartozik, hogy milyen viszont folytatunk egymással... - kezdtem, és közben hallottam, amint Lenny, ennél a résznél felkiált, hogy "miféle viszony?!", de nem is törődve vele, folytattam -, de azért azt nyugodt szívvel elárulhatom, hogy Lenny meg köztem nincs semmi, mert Lenny a fiúkat szereti! - oktattam ki a nőt, mire egy perc néma, kínos csend támadt.
Ezalatt az idő alatt rájöhettem, hogy milyen hülye is voltam, hogy kiabálni kezdtem ezzel a nővel, ráadásul amiket mondtam (úristen, Kim megőrült volna, ha hallja!)...
Kellemetlenül elhúztam a számat, és összehúztam magamat a kis helyen.
Annyira rosszul éreztem magamat, annyira kellemetlenül és annyira tehetetlenül, hogy...
Nevetni kezdtek.
Egy pillanatig csak néztem, de igen, mind a három idős néni nevetett.
- Jaj, drágám - szólt Cady néni, amikor már csillapodott a röhögése. - Mi ezt már tudtuk, nincs az a mai, kegyes fiatalember, aki három utat vállalna el, három, korunkbeli nővel.
- De hát, akkor meg... miért...? - kérdeztem értetlenül.
- Hát, egyrészt, mert azt hittem, hogy tévedünk... - kuncogott Cady.
- Másrészt, mert valami hasonló reakcióra számítottunk, mind a kettőtöktől - vigyorgott gonoszul az előttem ülő, goromba nő. Egy pillanatra még jobban megutáltam.
Aztán ránéztem a mellettem ülő Lenny-re, és nem bírtam ki, kiszakadt belőlem is a nevetés.
Lenny olyan ijedt fejet vágott mellettem, mintha legalább azt mondtam volna, hogy öngyilkosnak kell lennie, hogyha nem teljesíti a parancsomat (és ez rá nézve, hát, hogy is mondjam, eléggé rossz lett volna, mivel Lenny különösen szereti magát...).
Mikor már levegőt bírtam venni úgy, hogy egy újabb röhögőroham ne szakítson meg, felálltam és elindultam kifelé a kabinból.
Lenny már társalgásba kezdett Cady-vel (még mindig próbálta kiheverni az előbbi sokkot...), a mogorva nő ismét kinézett az ablakon, és valamin nagyon elgondolkodhatott, a harmadik pedig még mindig némán varrta a párnáját.
Pont, mielőtt kiléptem volna hallottam, amint a varró hölgy, halkan a nevemet mondja.
- Emmerson - suttogta.
Visszafordultam, és lehajoltam hozzá, hogy a fülem a szájánál legyen.
- Igen? - suttogtam vissza.
- Legyél mindig nagyon óvatos.
Csak ennyit mondott, utána pedig elhallgatott.
Én értetlenül felegyenesedtem, majd továbbmentem az utolsó kabinba.
Cheril, Jerry, Adam és... Tom kabinjába.
Már az ajtóban megtorpantam, és rögtön tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy Cherilt egyedül otthagyjam egy csapat tizenéves sráccal.
- Sziasztok! - intettem mindannyiuknak az ajtóból, mire ők felnéztek rám.
- Jaj - nyögött fel Jerry fájdalmasan. - Nem kell a pesztrálásod, menj máshová - bökött az állával egy másik kabin felé.
Tom azonnal fejbe csapta.
- Ne legyél már ennyire bunkó, biztos, hogy nem gardedámkodni jött, szóval állj le! - szidta meg.
- Mióta vigyázol te másokra ennyire? - tette fel neki a számomra is igen csak érdekfeszítő kérdést, Jerry.
- Amióta ilyen bunkó vagy - jelentette ki, majd arrébb csúszott a székén, hogy én is odaférjek közé, és Jerry közé. - Nem akarsz leülni?
- Nem, köszi - ráztam a fejemet. - Csak gondoltam megnézem, hogy nem folyt-e már ki az agyatok az unalomtól - mosolyogtam rá Cheril-re, aki helyeslőn biccentett.
- De, már ki - vigyorgott rám.
- Látjátok, én mondtam, hogy ellenőrizni jött bennünket! - jelentette ki Jerry.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - szegezte neki a kérdést Cheril. Ez a jó kérdések napja...
- Hát, már bocs Emmerson - nézett rám, majd vissza Cheril-re -, de azért mennyire szánalmas már az, hogy idejön, csak azért, hogy ne legyen egyedül, mert a drágalátos barátnője, Kim, pasizik? - forgatta a szemét. - Pff.
Ha nem mondja, esküszöm, hogy nem jövök rá. De az a "pff" nagyon sokat segített. Rögtön levágtam a helyzetet, és habár legszívesebben mosolyogtam volna, inkább bánbánó és kissé sértődött képet vágtam és, köszönés nélkül visszaindultam a kabinunkhoz.
Már félúton jártam (úristen, idefele jövet ez az egész nem volt ilyen hosszú...), amikor valaki hátulról megragadta a bal karomat. Először azt hittem, hogy Tom lesz az, hogy kimagyarázza Jerry viselkedését, valami hülyeséggel (aminek természetesen semmi köze ahhoz a valósághoz, amire én rájöttem), vagy Jerry, mivel Tom ráuszított, hogy kövessen. De amikor az ottlétem alatt, meg sem szólaló Adam állt előttem, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Igen, jó érzés volt, hogy Tom foglalkozott velem, de neki barátnője volt, ráadásul nem is akárki - Dorothie.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Szia - vigyorodott el. A keze még mindig szorosan tartotta az enyémet, mintha attól félne, hogy elfutok. - Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e... eléggé rossz kedvűnek néztél ki, amikor elmentél - húzta el a száját.
- Ja, persze, semmiség - ráztam a fejemet. - Amúgy is tudom, hogy Jerry nem rám dühös - vigyorogtam.
- Nem? - értetlenkedett.
- Nem - erősítettem. - Magára. Amiért Kim most is éppen, nagyban Chrissel röhög, neki pedig itt kell lennie, veletek - biccentettem az ő kabinjuk felé. - Szóval nem nekem akart ártani, csak azt mondta ki, amit magáról gondolt.
- Huh... - Adam annyira meglepődött, hogy nem kapott levegőt. - Észrevetted?
- Miért, te is? - nevettem el magamat.
- Persze, ennél feltűnőbben nem is jelezhette volna... na meg, ugyebár haver, és tudod... - mutogatott a bal kezével (mivel csak az volta szabad, ugyebár...).
- Igen, igen, értem - bólogattam hevesen. Szóval ők is beszélnek rólunk - egymás között?
- Akkor jó - mosolyodott el.
- Igen - biccentettem.
Adam még mindig szorította a kezemet, és már kezdett fájni.
- Adam? - vontam fel a szemöldökömet, közben pedig azt reméltem, hogy magától is észreveszi.
- Igen? - nézett rám.
- Öööhm... hát, hogy is mondjam... hát, öhm... kérlek... öhmm... elengednél? - mutattam a jobb kezemmel az ő jobb kezére, amivel még mindig engem fogott.
- Jaaaa.... - nézett le a kezünkre, meglepetten - öö... persze, persze - engedett el, miközben hátrébb lépett. - Egyébként, lenne kedved visszajönni...? - vetette fel az ötletet.
Rögtön meg akartam rázni a fejemet, de aztán eszembe jutott életem egyik legjobb ötlete.
- Persze, és, tudod mit, szerintem Jerry szívesen cserélne velem helyet - vigyorogtam rá.
- Ebben igazad lehet - biccentett elismerően, majd mind a ketten elindultunk az ő kabinjuk felé. Amikor az ajtóhoz értünk, Jerry, meglátva engem, ismét fájdalmasan felnyögött.
- Jaj, ne mááár... nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondod... - nézett Adamre. - Komolyan visszahoztad őt ide? Mit ígértél? Bocsánatkérés, fekvőtámasz, meghajlás, üdítő, pénz, cukorka, sex? - sorolta a hülyébbnél hülyébb ötleteit.
Tom, az utolsó szónál elszörnyedt fejet vágott.
- Nem - nevettem. - Csak gondoltam, kedved támadt helyet cserélni velem - vigyorogtam rá.
Egy pillanatra felragyogott az arca, majd kétkedésbe ment át. - Meg akarsz szívatni?
Megráztam a fejemet. - Nem.
- Akkor mit akarsz cserébe?
- Semmit - ráztam ismét a fejemet. - Csak, menj! - utasítottam, ő pedig boldogan pattant fel, hogy a kérésemet teljesítse. Rögtön elviharzott.
Amikor lehuppantam Tom mellé, Cheril-ből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
- Huh, végre - tette a kezét a szívére. - Nem tudtam, hogy mit kezdhetnék azzal, hogy folyamatosan csak Kimről álmodozik... - forgatta a szemét.
- Hát, ez meg van oldva - vigyorogtam.
- Meg - biccentett, majd mosolyogva Adam felé fordult, aki mellette ült. - Na, szóval, hol tartottunk?
- Ott, hogy fehér, és tárgy - emlékeztette Adam, majd elmélyültek a barkochba rejtelmeiben.
- Ez szép volt - dicsért meg Tom, a fülemhez hajolva, amitől majdnem szívrohamot kaptam, annyira megijedtem.
- Kösz - mosolyogtam rá szelíden.
- Azért remélem, hogy jól sül majd el ez az egész... - húzta el a száját.
- Ez alatt meg mit értesz? - Értetlenül felé fordultam.
- Hát, nem egy tündérmesében vagyunk - emlékeztetett. - Az alatt a nem tudom hány óra alatt, amíg nem voltál ott, bármi történhetett - figyelmeztetett.
És milyen igaza volt, hogy én erre bezzeg nem gondoltam! Mi van, ha most küldtem Jerry-t a szégyenbe, ha mondjuk Kim és Chris már együtt is vannak?
De reméltem, hogy ez nem következik be, végül is mi történhet két óra alatt, egy antiszociális kabintárs társaságában, ráadásul Kimet sem olyannak ismertem.
Aztán, amikor megláttam a kabin felé közeledő, elkeseredett Jerry alakját, rögtön felugrottam, és odafutottam hozzá.
- Nagyon sajnálom, Jerry, tényleg, nagyon-nagyon sajnálom, nem tudtam róla - ráztam a fejemet.
- Van is mit sajnálnod - vágta oda, miközben elsétált mellettem, a kabin felé. Követtem. - Ne - tartotta fel a kezét. - Menj innen.
- De, Jerry, én...
- Menj innen! - utasított.
Adam, Tom és Cheril is elkeseredetten néztek rám. Egyikünk sem tudhatta, hogy mit látott Jerry, de abban mind biztosan lehettünk, hogy nem valami olyasmit, aminek örült.
- Sajnálom - motyogta még utoljára, majd sarkon fordultam és elindultam a kabinunk felé.
Ezúttal senki sem jött utánam.
Köztük, az előttem ülő, fura sráccal sem, aki éppen engem nézett.
Mivel Kim már elmélyedt a Chrissel való beszélgetésben, nyugodtan megkérdezhettem John-tól:
- Mi van?
Nem válaszolt, csak kifordult az ablak felé.
Hirtelen felindulásból, (amiért szó nélkül elfordult, hidegen hagyva, hogy kérdeztem valamit) odanyúltam a szemeteshez, kihúztam belőle egy papírgalacsint, és hozzávágtam.
Kiméknek fel sem tűnt az egész, John viszont unottan rám emelte a tekintetét, és felvonta a szemöldökét.
- Mi van? - kérdeztem ártatlanul.
Csak megrázta a fejét, majd komor arccal kibámult az ablakon (ismét).
Nem tudtam mire vélni ezt a hihetetlen komolyságot és érdektelenséget, mert hát, lássuk be, még nekem is több kedvem volt az egészhez, mint Johnnak, pedig ez nagy szó. Így hát felálltam, intettem Kimnek, hogy körülnézek a többieknél, majd elindultam.
Először Taráéknál találtam magamat, és szorítottak nekem egy kis helyet, úgyhogy leültem, és beszélgettem velük (megtudtam - a négyszemközt lefolyt beszélgetésekből -, hogy Dorothie például ki nem állhatja Melodie-t, mert Tara vele is barátkozik, az előbb említettek pedig Nanával is szoktak lógni, míg Dorothie csak Tarát tűri meg maga mellett, valamint, hogy Zoának eddig nem is voltak barátai, és csak most ismerkedett össze jobban az évfolyamba járókkal, közölük is a legjobban Tarával, és Dorothie, ezt a csírázó barátságot észrevéve, máris gyilkos pillantásokat küldözgetett szegény Zoa felé, amit nem tudott mire vélni, de egyfajta jelnek fogta fel, így, mikor készültem otthagyni őket, már Melodie-val beszélgetett), utána pedig Lenny-vel futottam össze, és a vele tartó, három, idős nénivel.
- Jó napot! - köszöntem, és intettem a néniknek, akik közül az egyik kedvesen rám mosolygott, a másik csak mogorván kinézett az ablakon (hmmm, de ismerős ez... vajon honnan?... Lehet, hogy ő lenne John nagyija? Óóó...), a harmadik pedig biccentett, és a varrta tovább a mintát a párnájába. - Szia, Lenny! - préseltem be magamat közé, és az ablak közé. - Hogy s, mint vagy itt...? - néztem körbe.
- Szia, aranybogaram, én Cady néni vagyok - hajolt előre a Lenny mellett ülő idős nő.
- Én Emmerson vagyok - mutatkoztam be halkan.
- Lenny, ez a szép kislány a barátnőd? - fordult Lenny felé Cady, mire mind a ketten teljesen elvörösödtünk. Az idősekben nincsen semmi diszkréció?
- Nézz már rájuk, Cady! - szólt mogorván az előttem ülő. - Úgy elpirultak, mint a paradicsom, mégis látszik, hogy semmilyen érzelem nem köti össze őket - legyintett.
- Semmilyen!? - háborodott fel Lenny, és vádlón rám nézett.
- Semmilyen? - kérdezte Cady néni, és szomorúan lehorgasztotta a száját.
- Elnézést - fordultam a goromba nő felé -, lenne szíves tekintettel lenni a barátomra, mert, csak hogy felvilágosítsam, rajtunk kívül ugyan senkire sem tartozik, hogy milyen viszont folytatunk egymással... - kezdtem, és közben hallottam, amint Lenny, ennél a résznél felkiált, hogy "miféle viszony?!", de nem is törődve vele, folytattam -, de azért azt nyugodt szívvel elárulhatom, hogy Lenny meg köztem nincs semmi, mert Lenny a fiúkat szereti! - oktattam ki a nőt, mire egy perc néma, kínos csend támadt.
Ezalatt az idő alatt rájöhettem, hogy milyen hülye is voltam, hogy kiabálni kezdtem ezzel a nővel, ráadásul amiket mondtam (úristen, Kim megőrült volna, ha hallja!)...
Kellemetlenül elhúztam a számat, és összehúztam magamat a kis helyen.
Annyira rosszul éreztem magamat, annyira kellemetlenül és annyira tehetetlenül, hogy...
Nevetni kezdtek.
Egy pillanatig csak néztem, de igen, mind a három idős néni nevetett.
- Jaj, drágám - szólt Cady néni, amikor már csillapodott a röhögése. - Mi ezt már tudtuk, nincs az a mai, kegyes fiatalember, aki három utat vállalna el, három, korunkbeli nővel.
- De hát, akkor meg... miért...? - kérdeztem értetlenül.
- Hát, egyrészt, mert azt hittem, hogy tévedünk... - kuncogott Cady.
- Másrészt, mert valami hasonló reakcióra számítottunk, mind a kettőtöktől - vigyorgott gonoszul az előttem ülő, goromba nő. Egy pillanatra még jobban megutáltam.
Aztán ránéztem a mellettem ülő Lenny-re, és nem bírtam ki, kiszakadt belőlem is a nevetés.
Lenny olyan ijedt fejet vágott mellettem, mintha legalább azt mondtam volna, hogy öngyilkosnak kell lennie, hogyha nem teljesíti a parancsomat (és ez rá nézve, hát, hogy is mondjam, eléggé rossz lett volna, mivel Lenny különösen szereti magát...).
Mikor már levegőt bírtam venni úgy, hogy egy újabb röhögőroham ne szakítson meg, felálltam és elindultam kifelé a kabinból.
Lenny már társalgásba kezdett Cady-vel (még mindig próbálta kiheverni az előbbi sokkot...), a mogorva nő ismét kinézett az ablakon, és valamin nagyon elgondolkodhatott, a harmadik pedig még mindig némán varrta a párnáját.
Pont, mielőtt kiléptem volna hallottam, amint a varró hölgy, halkan a nevemet mondja.
- Emmerson - suttogta.
Visszafordultam, és lehajoltam hozzá, hogy a fülem a szájánál legyen.
- Igen? - suttogtam vissza.
- Legyél mindig nagyon óvatos.
Csak ennyit mondott, utána pedig elhallgatott.
Én értetlenül felegyenesedtem, majd továbbmentem az utolsó kabinba.
Cheril, Jerry, Adam és... Tom kabinjába.
Már az ajtóban megtorpantam, és rögtön tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy Cherilt egyedül otthagyjam egy csapat tizenéves sráccal.
- Sziasztok! - intettem mindannyiuknak az ajtóból, mire ők felnéztek rám.
- Jaj - nyögött fel Jerry fájdalmasan. - Nem kell a pesztrálásod, menj máshová - bökött az állával egy másik kabin felé.
Tom azonnal fejbe csapta.
- Ne legyél már ennyire bunkó, biztos, hogy nem gardedámkodni jött, szóval állj le! - szidta meg.
- Mióta vigyázol te másokra ennyire? - tette fel neki a számomra is igen csak érdekfeszítő kérdést, Jerry.
- Amióta ilyen bunkó vagy - jelentette ki, majd arrébb csúszott a székén, hogy én is odaférjek közé, és Jerry közé. - Nem akarsz leülni?
- Nem, köszi - ráztam a fejemet. - Csak gondoltam megnézem, hogy nem folyt-e már ki az agyatok az unalomtól - mosolyogtam rá Cheril-re, aki helyeslőn biccentett.
- De, már ki - vigyorgott rám.
- Látjátok, én mondtam, hogy ellenőrizni jött bennünket! - jelentette ki Jerry.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - szegezte neki a kérdést Cheril. Ez a jó kérdések napja...
- Hát, már bocs Emmerson - nézett rám, majd vissza Cheril-re -, de azért mennyire szánalmas már az, hogy idejön, csak azért, hogy ne legyen egyedül, mert a drágalátos barátnője, Kim, pasizik? - forgatta a szemét. - Pff.
Ha nem mondja, esküszöm, hogy nem jövök rá. De az a "pff" nagyon sokat segített. Rögtön levágtam a helyzetet, és habár legszívesebben mosolyogtam volna, inkább bánbánó és kissé sértődött képet vágtam és, köszönés nélkül visszaindultam a kabinunkhoz.
Már félúton jártam (úristen, idefele jövet ez az egész nem volt ilyen hosszú...), amikor valaki hátulról megragadta a bal karomat. Először azt hittem, hogy Tom lesz az, hogy kimagyarázza Jerry viselkedését, valami hülyeséggel (aminek természetesen semmi köze ahhoz a valósághoz, amire én rájöttem), vagy Jerry, mivel Tom ráuszított, hogy kövessen. De amikor az ottlétem alatt, meg sem szólaló Adam állt előttem, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Igen, jó érzés volt, hogy Tom foglalkozott velem, de neki barátnője volt, ráadásul nem is akárki - Dorothie.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Szia - vigyorodott el. A keze még mindig szorosan tartotta az enyémet, mintha attól félne, hogy elfutok. - Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e... eléggé rossz kedvűnek néztél ki, amikor elmentél - húzta el a száját.
- Ja, persze, semmiség - ráztam a fejemet. - Amúgy is tudom, hogy Jerry nem rám dühös - vigyorogtam.
- Nem? - értetlenkedett.
- Nem - erősítettem. - Magára. Amiért Kim most is éppen, nagyban Chrissel röhög, neki pedig itt kell lennie, veletek - biccentettem az ő kabinjuk felé. - Szóval nem nekem akart ártani, csak azt mondta ki, amit magáról gondolt.
- Huh... - Adam annyira meglepődött, hogy nem kapott levegőt. - Észrevetted?
- Miért, te is? - nevettem el magamat.
- Persze, ennél feltűnőbben nem is jelezhette volna... na meg, ugyebár haver, és tudod... - mutogatott a bal kezével (mivel csak az volta szabad, ugyebár...).
- Igen, igen, értem - bólogattam hevesen. Szóval ők is beszélnek rólunk - egymás között?
- Akkor jó - mosolyodott el.
- Igen - biccentettem.
Adam még mindig szorította a kezemet, és már kezdett fájni.
- Adam? - vontam fel a szemöldökömet, közben pedig azt reméltem, hogy magától is észreveszi.
- Igen? - nézett rám.
- Öööhm... hát, hogy is mondjam... hát, öhm... kérlek... öhmm... elengednél? - mutattam a jobb kezemmel az ő jobb kezére, amivel még mindig engem fogott.
- Jaaaa.... - nézett le a kezünkre, meglepetten - öö... persze, persze - engedett el, miközben hátrébb lépett. - Egyébként, lenne kedved visszajönni...? - vetette fel az ötletet.
Rögtön meg akartam rázni a fejemet, de aztán eszembe jutott életem egyik legjobb ötlete.
- Persze, és, tudod mit, szerintem Jerry szívesen cserélne velem helyet - vigyorogtam rá.
- Ebben igazad lehet - biccentett elismerően, majd mind a ketten elindultunk az ő kabinjuk felé. Amikor az ajtóhoz értünk, Jerry, meglátva engem, ismét fájdalmasan felnyögött.
- Jaj, ne mááár... nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondod... - nézett Adamre. - Komolyan visszahoztad őt ide? Mit ígértél? Bocsánatkérés, fekvőtámasz, meghajlás, üdítő, pénz, cukorka, sex? - sorolta a hülyébbnél hülyébb ötleteit.
Tom, az utolsó szónál elszörnyedt fejet vágott.
- Nem - nevettem. - Csak gondoltam, kedved támadt helyet cserélni velem - vigyorogtam rá.
Egy pillanatra felragyogott az arca, majd kétkedésbe ment át. - Meg akarsz szívatni?
Megráztam a fejemet. - Nem.
- Akkor mit akarsz cserébe?
- Semmit - ráztam ismét a fejemet. - Csak, menj! - utasítottam, ő pedig boldogan pattant fel, hogy a kérésemet teljesítse. Rögtön elviharzott.
Amikor lehuppantam Tom mellé, Cheril-ből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
- Huh, végre - tette a kezét a szívére. - Nem tudtam, hogy mit kezdhetnék azzal, hogy folyamatosan csak Kimről álmodozik... - forgatta a szemét.
- Hát, ez meg van oldva - vigyorogtam.
- Meg - biccentett, majd mosolyogva Adam felé fordult, aki mellette ült. - Na, szóval, hol tartottunk?
- Ott, hogy fehér, és tárgy - emlékeztette Adam, majd elmélyültek a barkochba rejtelmeiben.
- Ez szép volt - dicsért meg Tom, a fülemhez hajolva, amitől majdnem szívrohamot kaptam, annyira megijedtem.
- Kösz - mosolyogtam rá szelíden.
- Azért remélem, hogy jól sül majd el ez az egész... - húzta el a száját.
- Ez alatt meg mit értesz? - Értetlenül felé fordultam.
- Hát, nem egy tündérmesében vagyunk - emlékeztetett. - Az alatt a nem tudom hány óra alatt, amíg nem voltál ott, bármi történhetett - figyelmeztetett.
És milyen igaza volt, hogy én erre bezzeg nem gondoltam! Mi van, ha most küldtem Jerry-t a szégyenbe, ha mondjuk Kim és Chris már együtt is vannak?
De reméltem, hogy ez nem következik be, végül is mi történhet két óra alatt, egy antiszociális kabintárs társaságában, ráadásul Kimet sem olyannak ismertem.
Aztán, amikor megláttam a kabin felé közeledő, elkeseredett Jerry alakját, rögtön felugrottam, és odafutottam hozzá.
- Nagyon sajnálom, Jerry, tényleg, nagyon-nagyon sajnálom, nem tudtam róla - ráztam a fejemet.
- Van is mit sajnálnod - vágta oda, miközben elsétált mellettem, a kabin felé. Követtem. - Ne - tartotta fel a kezét. - Menj innen.
- De, Jerry, én...
- Menj innen! - utasított.
Adam, Tom és Cheril is elkeseredetten néztek rám. Egyikünk sem tudhatta, hogy mit látott Jerry, de abban mind biztosan lehettünk, hogy nem valami olyasmit, aminek örült.
- Sajnálom - motyogta még utoljára, majd sarkon fordultam és elindultam a kabinunk felé.
Ezúttal senki sem jött utánam.
♥
John még mindig unottan nézett ki az ablakon. Kim még mindig Chrissel röhögcsélt, és még véletlenül sem volt hajlandó szót ejteni arról, hogy mi volt Jerry-vel, vagy, hogy látta-e őt egyáltalán, de nem is adódott volna rá lehetősége, mert Chrissel folyamatosan nevettek. Azt hiszem, így sikerült nekem John mellett kikötnöm.
- Ez meg hogy történhetett? - kérdeztem keservesen.
- Nem tudom, de engem sem dob fel különösebben - morogta.
- Ezt meg hogy érted? - néztem rá vádlón. Annyira fura volt oldalról látni, nem pedig szemből.
Rám sem nézett, úgy válaszolt. - Eléggé idegesítő a személyiséged.
- És mégis miért? - vontam kérdőre.
- Hát, a te személyiséged, te tudod - vonta meg a vállát.
- De, mégis miért? - szegeztem neki újra a kérdést.
- Nem tök mindegy?
- Nem - jelentettem ki.
- Látod, például ez - mutatott rám, és most már felém fordult. - Miért érdekel annyira mások véleménye rólad?
- Mert hát... - bizonytalanodtam el. Ahogy belenéztem a két kék szemébe, mintha az égboltot láttam volna, az éjszaka sötétségében. - Mert érdekel.
- Nem tudsz normális válaszokat adni - folytatta.
- De tudok!
- A vitakészséged sem valami fejlett - rázta a fejét.
- Miféle vitamicsoda?
- Ezek szerint hallási problémáid is vannak - mutatott rá.
- Nincsenek is!
- A hisztizésen kívül szerintem semmi másra nem vagy képes.
- Az előbb kerítőnőt játszottam! - mutattam Jerryék felé.
- Hahaha, a hangsúly azon van, hogy játszottál. Mondom én, hogy csak nyavalyogni tudsz - fintorgott.
- Ez egyáltalán nem igaz, egy csomó jó tulajdonságom van! - szálltam vele szembe.
- Na, egyet mondj.
- Például... meglepően jól tudok utálni - jutott hirtelen eszembe, ez is csak az iránta érzett gyűlöletemből.
- Ez szerintem nem valami szép tulajdonság. Szóval ezt meg is beszéltük.
- Mit beszéltünk meg? - kérdeztem, de ő már vissza is fordult az ablak felé, és nem válaszolt. - Pedig nekem nincs is idegesítő személyiségem - durcáskodtam, miközben összefontam a mellkasom előtt a karomat.
Aztán eszembe jutottak John szavai.
A hisztizésen kívül szerintem semmi másra nem vagy képes.
Aztán apáé.
Ez tényleg egy szörnyeteg.
Leengedtem a kezemet, és John felé fordultam.
Már éppen készültem belátni, hogy igaza van, és megkocogtatni a vállát, amikor az ablak visszatükröződéséből láttam, hogy halványan mosolyog.
Nem tudtam ezt mire vélni, így az út hátralévő részében inkább hallgattam, és figyeltem, hogy Kim és Chris milyen jól érzik magukat együtt (pff, bezzeg én meg John, csak ültünk ott komoran és az ellenkező irányba nézve, meg sem szólaltunk).
Aztán, az rántott ki a mély gyűlöletemből, hogy a vonat lefékezett, és a hangosbemondó bemondta, hogy megérkeztünk Peaceland-hoz.
Ideje volt átszállnunk.
♥
Mire mindenki levergődött, és fel a másik vonatra, hullák voltunk, így azzal nem is törődve már, hogy a hátralévő fél órát ki mellett és hogyan töltjük, csak levágtuk magunkat egy helyre, és a cuccainkat magunkhoz húztuk. Most sokkal jobban szét voltunk szórva.
Én körülnéztem a környékemen (most nem kabinok voltam, hanem csak simán utasterek, ahol néhány szék, négyes csoportban egymást felé volt állítva), és íz ismerős arcokat kerestem. Kiszúrtam Melodie-t és Jerry-t, valamint Chris-t és Tom-ot. A többiek valószínűleg egy másik utastérbe keveredtek, így hát, meg sem próbálva elhagyni a helyemet, beletörődtem abba, hogy az elkövetkezendő fél órát egyedül fogom tölteni.
Ismét végignéztem az embereken, és amikor megpillantottam Tom-ot, láttam, hogy ő is engem néz. Már éppen készült felém jönni, hogy valahogy helyet szorítson magának.
Ekkor vágódott le mellém Adam.
- Szia - vigyorgott.
- Szia - mosolyogtam rá vissza. - Újra közös vizeken? - viccelődtem.
- Újra - nevetett, majd magához húzta a csomagjait.
- Csodálkozom, hogy ide tudtál ülni - röhögtem.
- Vannak dolgok, amikért bármit megteszünk - vigyorgott rám.
- És, te miért tettél meg az előbb bármit? - vontam fel a szemöldökömet.
- Természetesen az ülőhelyért - bökött az állával a szék felé. - A többi utastér fulladásig tele van - rázta a fejét. - Még éppen időben tudtam elszabadulni.
- Hál' Istennek - tettem a szívemre a kezemet, nagyon drámaian. - Már azt hittem, hogy nem láthatlak viszont, utazásunk során - tértem át a régies beszédre.
- Ne is reménykedj - vigyorgott.
- Akkor jó - mosolyodtam el én is. - Amúgy, nem láttad Kim-et? - kérdeztem.
- De, ott volt Lenny-vel, Johnnal, meg Dorothie-val, még még... ööö... kivel is láttam...? Ja, igen - jutott az eszébe. - Zoával.
- Akkor jó - sóhajtottam.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedett.
- Hát, nincs ott Chris.
- Huh, azt hittem, hogy mint "öribarik" kénytelenek vagytok egymás mellett örökké kiállni pasi ügyben... - suttogta.
- Igen, csakhogy az igazi "öribarik" meg kinyilvánítják a véleményüket, bármennyire rossz is az - bólintottam.
- Aham. Ma olyan sok mindent megtanulok a nőkről - lelkendezett.
Elnevettem magam. - Viccelsz? Még el se kezdtem - legyintettem.
- Jó, akkor mesélj - kért, én pedig örömmel belementem.
Elmondtam, hogy habár a tinik kedvelik ezt a modern világot, mégis, valahol legbelül a szőke hercegre várnak, fehér lovon, vagy nekik már mindegy, jó a swag gyerek is, csak szeresse őt, mert már annyira ki vannak éhezve a szeretetre, mint a prérikutyák. Utána elmeséltem neki, hogy én hogyan képzelem el a tökéletes a szerelmet (mert megkérdezte tőlem), mire ő, arra az elmesélésemre, miszerint "szeretném megismerni", csak kinevetett.
- Most mi van? - értetlenkedtem.
- Hát, ez egy kicsit hülyeség.
- Már miért? - vontam fel a szemöldökömet.
- Anélkül nem lehet valakit szeretni, hogy ne ismernéd.
- Dehogynem - ellenkeztem. - A prostituáltak már csak tudják.
Erre pedig hangosan nevetni kezdett.
- Neked tényleg elmentek otthonról.
- Hát, én elmentem.
Nem mondott semmit, csak mosolygott, és kinézett az ablakon.
Ebben a pillanatban, mintha minden tökéletes lett volna.
Csak aztán megszólalt a vonat fékjének visító hangja, jelezve, hogy megérkeztünk a mi végállomásunkhoz, Trusssite-hoz.
Én rögtön felálltam, és Adam is követte a példámat.
Kijelenthetem, hogy mi voltunk az elsők, akik leugrottak a vonatról, de még akkor is megmosolyogtatott az, amit mondott.
Anélkül nem lehet valakit szeretni, hogy ne ismernéd.
Biztos voltam benne, hogy téved.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése