A bőröndöm felettébb nagyra sikeredett. Ezt talán azzal tudnám a legjobban bizonyítani, hogy én nem voltam elég nehéz neki, amikor a behúzásra került sor: szülői, na meg testvéri segítséget kellett kérnem.
Először apát ültettem rá, annak reményében, hogy ez megteszi majd a hatását, de nem, a bőrönd nem engedett, csak az egyik oldalon sikerült behúznunk. Ekkor jött, erősítés képen a bátyám, és az ő hetven kilója. Ő leült, a még teljesen behúzatlan oldalra, apa, a másik behúzottra, én pedig középre, hogy amikor mind a két oldalon megvagyunk, könnyen össze tudjuk húzni az egészet. Csakhogy, ez nem egészen ment.
Arra a bátyám is elég volt, hogy a másik oldalt is behúzzuk, de középen még mindig gáz volt. Persze, rögtön jött a megoldás, hogy apa a helyemre ül, én meg próbálom behúzni az egészet, de itt jött az újabb baj: valahányszor valamelyikünk akár csak meg is mozdult a cipzár visszacsúszott.
- Ne mozduljatok! - parancsoltam rá mind a kettejükre. - Anya!! - kiabáltam.
- Mi az? - kérdezte messzebbről.
- Tudnál egy kicsit segíteni?
Hallottam a lépéseit a padlón. - Mégis mit csináltatok... - Elállt a szava, amint meglátott minket, a bőrönd ülve, idétlenül vigyorogva, ügyelve arra, hogy még véletlenül se mozduljunk meg. - Miért ver engem az Isten? - kérdezte, miközben felnézett.
- Karma - vágtam rá, majd vigyorogva magam mellé paskoltam egyet a kezemmel, ahol (a bőrönd nagyságának köszönhetően) volt még egy hely anya számára. - Na, segíts nekünk behúzni ezt a szörnyeteget.
Anya felnyögött, majd odavánszorgott, és ráült a bőröndre. Az összenyomódott alatta, és a cipzár már szabadon mozgott.
- Szerintem Szörnyetegnek kéne nevezned - jegyezte meg anya.
- Nem, az ő neve Holly - simítottam végig rajta, miközben az utolsó centit is összehúztam.
- Anyának igaza van - bólintott a bátyám. - Ez egy szörnyeteg - állt fel. - De te is, szóval szerintem jóban lesztek az elkövetkezendő négy hétben.
Ráfintorogtam.
- Tudom én, hogy sírni fogsz utánam! - szóltam még neki, miközben kiment az ajtón.
- Haha, soha! - nevetett.
Apa is felállt. - Hihetetlen, hogy négy hétig nem fogunk látni...
- Örüljetek, legalább rend lesz - legyintettem, miközben lehessegettem anyát a bőröndről. Végigsimítottam a poggyászom sima, fekete felületén, amire fehér betűkkel az "I love You(Tube)! ♥" felirat volt írva. Megfogtam a fogantyúját és nagy nyögések közepette felállítottam.
- Minden megvan? - kérdezte anya.
- Igen, mindent betettem - bólintottam. - Még a ragtapaszt is! - emeltem fel a mutató ujjamat.
- Rendben - biccentett anya, majd elindult az ajtó felé, oldalán apával. - Akkor holnap reggel már nem is látunk?
- Ó, dehogyisnem, valakinek ki kell vinnie a keletihez - vigyorogtam.
- Ez tényleg egy szörnyeteg - rázta a fejét apa, majd anyával együtt elhagyta a szobám területét.
Én ott maradtam Holly-val (azaz Szörnyeteggel), meg a gondolataimmal, és azzal a gyomorforgató érzéssel, hogy másnap reggel már a vonaton fogok ülni, Peaceland felé tartva (ahonnan ugyan átszállunk, hogy egy olyan kicsit városkában szálljunk meg, ami szinte nem is létezik - Trussite).
Elalvás előtt Kim szavai visszhangoztak bennem.
Ígérem, jól fogunk szórakozni!
♥
Reggel alig bírtam kinyitni a szememet, annyira fáradt voltam. Mint minden tisztességes kirándulás előtt, most is csak hajnali kettő felé tudtam elaludni, bármennyire is voltam fáradt, mert hát, köztudott tény, hogy az ember, egy izgalmas esemény előtt hajnalig nem bír elaludni (vagy, rosszabb esetben egyáltalán nem tud aludni).
Annyira dühös voltam a szemembe sütő, felkelő napra, és az idegesítően rikácsoló madarakra, hogy teljes erőből ráütöttem, a még mindig szóló ébresztőmre, figyelmen kívül hagyva, hogy össze is törhet. Utána persze fájni kezdett a kezem, de ez sem érdekelt.
Kivánszorogtam az ágyból, és felvettem a, még este előkészített "utazó szett"-emet, ami kényelmes és levegős, hiszen mindenki tudja, hogy a vonal meg nem az. A hajamat oldalt összefonva, gondosan ügyelve arra, hogy mind a két oldalon kihagyjak egy-két tincset (köztük egy melírozottat).
Még egyszer átnéztem a hátizsákom tartalmát (ki akarja a vonaton nyitogatni a bőröndjét, egy palack vízért?), de mindent rendben láttam benne (mini esernyő, kaja, víz, telefon, telefontöltő, parfüm, izzadásgátló, szájfény, ajakápoló, kis tükör), úgyhogy csak összehúztam, és feldobtam a hátamra. Így mentem le reggelizni.
Kellemes illatok fogadtak, és kedves szavak ("remélem, hogy jó utatok lesz!", "vigyázz magadra, azért nem egy fél-Emmersont akarunk visszakapni, oké?"), mégis, az én kedvem csak nem lett jobb. Még a Kimtől kapott SMS sem dobott fel.
szép reggelt! én már az állomáson vagyok, várlak :)
Még válaszolni sem válaszoltam rá.
Mostanában ezt csináltam - nem néztem meg Tom Facebook üzenetét, amit két héttel korábban hagyott nekem, és nem válaszoltam Kim lelkesítő SMS-eire, valamint mindenhol megjelenő üzeneteire.
A bőrönd még fent várt rám, így hát, rögtön reggeli után felvonszoltam magamat a lépcsőn, és elkezdtem magam után ráncigálni a méretes, és igen csak nehéz bőröndöt.
- Úristen, azt hittem, hogy csak ruha van benne - motyogtam, miközben még egyet rántottam a bőröndön, hogy az utolsó lépcsőfokon is lejöjjön. Sajnos a rántás túl nagyra sikeredett, így hát a bőrönd lebuckázott az utolsó fokról, és elterült a padlón. Egy pillanatig csak néztem és abban reménykedtem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, szóval nem fog kinyílni.
Szerencsére nem történ hasonló dolog, viszont anya ijedten kirohant a konyhából.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezte.
- Semmit - morogtam.
- Hát - sandított a bőröndre -, nekem nem úgy tűnik...
- Nincs jó napom, oké? - vontam fel a szemöldökömet, miközben lehajoltam a bőröndért, hogy újra függőlegesbe hozzam.
- Oké - bólintott anya megértően. - De azért tedd meg nekem, hogy az osztálytársaiddal nem leszel ilyen... Szörnyeteg - vigyorgott.
- De szemét vagy - szóltam utána, mivel ő már el is tűnt a konyhában, félve attól, hogy nekidobok valamit. - És te is - néztem le a bőröndre, majd aprón belerúgtam.
Kihúztam a nyakát, és elkezdtem magam után húzni.
- Apa! - ordítottam fel. - Már hat óra negyven van! Gyere!
Azzal felkaptam a hátizsákomat és kivonultam a teraszra, hogy ott bevárjam aput.
Igazán levihettem volna a bőröndöt, mondjuk a kocsi csomagtartója elé, de az túl sok megerőltetés lett volna, így inkább hagytam az egészet.
- Jössz már? - kiabáltam be a házba, apa pedig végszóra megjelent.
- Itt vagyok.
- Oké - bólintottam. - Indulhatunk?
- Persze - válaszolt, majd felkapta a bőröndöt (háh! Hogy lehet az, hogy ő csak úgy "felkapja", nekem meg vonszolnom kell magam után?!), és betette a csomagtartóba. - Beszállsz?
- Aham - biccentettem.
Amikor beültem apa mellé, az anyósülésre, ő rám sandított és diplomatikusan megkérdezte: - Hová lesz a fuvar?
- A keletihez, kérem szépen - válaszoltam előkelő angol akcentussal.
Apával mindig így szórakoztunk. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett.
- De kérem, siessen - folytattam -, mert pontban hétkor ott kell lennem.
- Igenis, hölgyem - biccentett, majd kihajtott a feljáróról és elindult a keleti felé.
Az út többi részében nem igazán beszéltünk, és a helyszínen is csak egy puszit nyomtam az arcára, majd kiugrottam a kocsiból, és már ott sem voltam, de apa is egyhamar elhajtott.
A bőröndömmel együtt begurultam az állomásra, és amint megtaláltam a 120-as járatot, kiszúrtam Kimet, meg még néhány, már ott lévő osztálytársunkat. Mindenki magával volt elfoglalva, Kim viszont egy vörös hajú lánnyal beszélgetett, és a színes ruháiból rögtön rájöttem, hogy Tarával folytat mély és meghatározó beszélgetést. Nem mentem oda, nem akartam megszakítani a beszélgetést, ráadásul úgy éreztem, hogy most nem tudnék jó fejet vágni az egészhez, és nem akartam elrontani Kim hangulatát is.
Így hát inkább odamentem Zoához.
Nem igazán ismertem a csajt, és nem is tudtam róla sokat, csak annyit, hogy rögbizik és, hogy kézizik, ne meg azt, hogy szőke (ami, ugyebár nem belső tulajdonság).
- Szia, Zoa - köszöntem neki.
- Szia, Emmerson! - mosolygott rám szelíden. - Hogy vagy?
Végignéztem rajta. Meglepődtem az öltözékén - kényelmesnek tűnő szoknyát vett fel, bőrszínű harisnyát, és egy buggyos, a szoknyába dugható felsőt. Jól nézett ki, ráadásul az ujjatlan felső miatt látszódott, hogy nem nyurga.
- Köszi, jól... azt hiszem - motyogtam.
- Nincs sok kedved ehhez, mi? - kérdezte szomorúan.
Bólintottam.
- Próbáld meg ne úgy felfogni, mintha Kim találta volna ki... - kezdte.
- Hanem mintha te? - vigyorogtam.
- Nem. Mintha ez nem csak egy bugyuta ötlet lenne a legjobb barátnődtől, hanem egy lehetőség... - mosolygott.
- Lehetőség? - értetlenkedtem. - Mire?
- Hát, ez az - biccentett Zoa. - Mindenre.
Némán bólintottam, és elgondolkodtam Zoa szavain.
Lehetőség mindenre? Ez hülyeség. Ez akkor is csak egy hülye kirándulás, amit Kim talált ki, az én legjobb barátnőm, aki most éppen Tarával beszélget. Elfogott a féltékenység. Sosem voltunk Kimmel azok az "ölelgessük-szét-egymást-jaj-de-szeretlek"-féle barátok, de mégis, féltékeny voltam, igen, féltékeny.
Aztán, amikor Kim hátulról rám ugrott és jó hangosan azt kiabálta, hogy "majom szarik a fán!", minden kétségem eltűnt. Mit hittem, teljesen felesleges féltékenynek lennem. Én vagyok az egyetlen ember, akinek Kim így köszön, ha nagyon örül.
- Szia Kim - vigyorogtam, miközben megöleltem. - Hányan jönnek?
- Hát... Jössz te, Tara, Zoa - mutatott a mögöttem álló lányra -, Dorothie, Nana nem jön, Kyra sem, Cheril igen, Melodie ja, meg Joy sem tud jönni... - húzta el a száját gondolkodás közben -, Jerry tud jönni, Tom és Adam is, úgy tudom, hogy Chris is itt lesz, Jim és Peter nem, John és Lenny pedig szintén jönnek... ééés... azt hiszem ennyi... Ja, nem! - kiáltott fel. - Carter sem jön.
- Oké, akkor ez mennyi is? - vontam fel a szemöldökömet.
- Öhm, egy, kettő, három... négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő... Hmmm... ez fura... - ráncolta a szemöldökét.
- Mi? - kérdeztem.
- Amikor utoljára számoltam tizenhárom jött ki...
Csak a szememet forgattam.
- Magadat beleszámoltad?
- Ja, nem, igazad van! - kiáltott fel. - Tizenhárom - bólintott.
- Az azért kevés - húzta el a száját Tara. Úristen, amíg meg nem szólalt, fel sem tűnt, hogy ott áll mellettünk.
- Hát, majd, ha össze leszel velük zárva egy szobába, akkor megtudod, hogy milyen is az... - nevetett Kim. - Hidd el, tizenhárman bőven elegek leszünk.
- Oké, hiszek neked - vigyorgott Tara, Kim pedig helyeslőn bólintott.
Én körbenéztem, és meglepve láttam, hogy szinte már mindenki ott volt.
Tara, Zoa, Kim és én, ugyebár egy kört alkotva beszélgettünk, így négyen már ott voltunk.
Tom, Jerry és Adam, tőlünk nem messze álltak, és feltűnően stírölték a pályaudvaron lévő lányokat.
Christopher egyedül állt, de közben néha-néha John-ra nézett, aki ott állt tőle messzebb, egy oszlopnak dőlve. Lenny még nem érkezett meg.
Dorothie és Melodie és megérkeztek már, mind a ketten ott voltak körülöttünk, viszont, mivel ott volt három külsős (Kim, Zoa, meg én), nem mertek odajönni Tarához, ráadásul egymásra is fújva néztek, afféle "te meg miért jöttél el?" nézéssel. Cheril ott állt Melodie mellett, és mondta neki a szövegeit, a rögbiről, Melodie pedig folyamatosan bólogatott, miközben semmit sem fogott fel az egészből.
Már csak Lenny hiányzott.
- Nézzétek! - kiáltott fel Tara, és a felettünk lévő, nagy kijelzőre mutatott. - Kiírták, hogy mikor indul pontosan a 120-as Peaceland-ba! - jelentette be, mire Kimből kitört az ujjongás.
Zoa halványan elmosolyodott.
- Azért, csak nem lesz olyan rémes - jegyezte meg, majd ránézett a karórájára. - Még tíz perc.
- Hol van már Lenny? - idegeskedett Kim.
- Emlegetett szamár... - nevetett Tara, miközben mögém bámult.
Megfordultam és...
...hát, ott volt Lenny. Meg pár bőrönd. Pár színes bőrönd.
Ígérem, jól fogunk szórakozni!
Úgy látszott, Kim betartja az ígéretét.
- Lenny, te meg mi a franc... - akadt ki Kim, majd hisztérikus nevetésbe kezdett. - Ennyi csomaggal nem tudsz feljönni.
- De hát mindegyikbe fontos dolgok vannak! - jelentette ki határozottan.
- Mik? - kérdezte Tara.
Zoa és én egymás vállán sírtunk a röhögéstől.
- Tisztálkodószerek - mutatott az egyik kisebb bőröndre -, hajápolócuccok - biccentett egy nagyobbacska poggyász felé. - Ruhák - emelte fel a kezében tartott kézitáskát. - Éééés, egészségügyi csomag - rúgott bele az előtte lévő, szinte legnagyobb bőröndbe.
- Úristen - fogta a fejét Kim. Mi még mindig nevettünk, és Tarán is látszott, hogy már ő sem bírja sokáig. - Jó, de te ügyelsz a csomagjaid biztonságára! - figyelmeztette Kim.
- Úgy lesz - bólintott Lenny. - Amúgy - sandított a kijelzőre -, nem kéne mennünk? - kérdezte.
Mindannyian odanéztünk.
Eltátottam a számat.
Keményen volt még két percünk a vonat befutásáig, addig pedig még össze kellett csődíteni a csapatot.
Kim nagy levegőt vett, majd elkiáltotta magát: - MINDJÁRT ITT A VONAT, GYERTEK IDE!
Persze, mindannyian abbahagyták, amit éppen csináltak, és odagyűltek körénk, hogy együtt várjuk a vonatot.
- Igyekezzetek minél több kabint lefoglalni, hogy kényelmesen elférjünk - nézett még hátra a válla felett Kim.
A vonat begördült.
Az utasok elkezdtek leözönleni, majd amint az első ember elindult az üres ajtó felé, mi is maga céloztuk magunkat, és a kis csordánkkal feltolakodtunk a vonatra.
Minden egyes, a szerelvényen lévő kabint elfoglaltunk (mivel azok négyszemélyesek voltak, és csak négy volt).
Tara, Zoa, Dorothie és Melodie egy kabinba kerültek.
Cheril, Tom, Jerry és Adam egy kabinka kerültek.
Lenny, érdekes módon egy csomó idős néni társaságába keveredett, de örömmel szóba állt velük.
És hát, a negyedik kabinka került Kim meg én, Chris és John társaságában.
Érdekesen kezdődött az utazás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése