# hogyan kerültünk a szállásra?

Ott álltunk mindannyian, mind a tizenhárman, és vártunk valamire, csak hát, nem tudtuk, hogy mire.

- Milyen messze van a szállás? - kérdeztem suttogva, a mellettem álló Kimtől. Néma csend volt körülöttünk. A vonat már rég továbbhajtott, és nem igen akarództak itt leszállni az emberek - Trusssite olyan pici volt, hogy láttam a végét.
- Hát, öt perc... - motyogta.
- Gyalog?
- Kocsival...
- Úristen... - sóhajtottam.
- ...az erdő széléig - fejezte be Kim.
- Az erdő széléig? - kiáltottam fel. Mindenki kérdőn nézett ránk, mire Kim szégyenében összehúzta magát, és intett a többieknek, hogy nyugalom. - Onnan mennyi idő?
- Hát, kocsival...
- Jól kezdődik - ráztam a fejemet reménytelenül.
- ...légvonalban... - folytatta Kim.
- Ugye most viccelsz? - kérdeztem lehetetlenül.
- ...hát, úgy fél óra... - húzta össze magát.
Mély levegőt vettem. Nagyon mélyet, és nagyon sokat, nagyon sokszor, egymás után.
Legszívesebben ráordítottam volna Kimre. Hogy lehetett annyira felelőtlen, hogy a szálláshoz nem intézett nekünk semmit?
- És akkor, már, ha nem tartod tolakodónak a kérdést - kezdtem suttogva -, mégis hogy a francba fogunk eljutni a szálláshoz?
- Gondoltam... - motyogta, de meghallva saját, gyenge és vékony hangját, megköszörülte a torkát, és újrakezdte. - Gondoltam, elgyalogolunk... - vetette fel az ötletet, mire mindenki ellenkezni kezdett, és Kimet kezdték ócsárolni.
- Basszus, Kim - sóhajtottam, majd odafordultam a többiekhez, és hangosan rájuk kiabáltam: - Most mindenki fogba be a száját, ha nem akarja, hogy össze varjam! - Erre ismét csend állt be. - Megoldjuk valahogy, maximum sétálunk egy kicsit, a friss levegő amúgy sem árt soha - intettem.
- És az erdőben? - kérdezte Dorothie. Ránéztem. A derekán ott pihent Tom egyik ölelő karja.
- Mi lenne? - kérdeztem vissza. - Megyünk tovább.
- De a kullancsok - szólalt meg Melodie is.
- Hoztál kullancsriasztót, nem? - vontam fel az egyik szemöldökömet.
- De - bólintott elismerően.
- Szerintem jobban járnánk, ha most elindulnánk - intettem az erdő felé. - Akkor hamarabb ott leszünk.
Erre mindenki morogni meg káromkodni kezdett, de a legtöbben már fel is vették a csomagjaikat, és elindultak az úton, ami bevezetett az erdőbe.
- Köszönöm - hajolt oda hozzám Kim, majd előrerohant, hogy Chris társaságában vezesse a csoportot (eléggé nevetségesen nézett ki, amint a bőröndjével próbált áttörni a többieken, de végül megoldotta).
- Ez szép volt - hallottam magam mögül egy mély hangot. Rögtön azt hittem, hogy Tom az, de amikor megpillantottam, hogy még mindig Dorothie-t öleli, nem tudtam mire vélni az egészet. Lassan hátrafordultam, és megsemmisülve vettem észre, hogy John áll mögöttem, önelégült mosollyal az arcán.
- Most mi van?
- Semmi - rázta a fejét, majd elsétált mellettem, a vállán ráncigálva a poggyászát. A hangjából áradt a gúny, és ettől kirázott a hideg.
Utolsóként kezdtek el ballagni az úton, meg akartam bizonyosodni róla, hogy mindenki elindult, ezért maradtam hátra (na jó, talán még azért is, mert senki sem hiányolta a társaságomat...). Néztem a várost, és felfedeztem: megjegyeztem, hogy merre van az élelmiszerbolt, hogy hol vannak éttermek, merre tudunk (szükség esetén) ruhát venni, egy elszállásoló kis motelra, és utazási irodára, egy autó- és biciklikölcsönzőre is ráakadtam, a szokásos városszéli benzinkútra - szóval mindenre, ami egy kisvároshoz hozzátartozott, mindenre ami Trusssite-hoz tartozott. De a legszebbnek a "Központi" szökőkutat találtam; nagy volt, szép és fényes, nem valami giccses, közel volt az erdőhöz is, én pedig rögtön tudtam, hogy ki fogok ide járni.
Megszerettem Trusssite-ot.
Hiszen csak rá kellett nézni, annyival másabb volt, mint Creek, ahonnan mi jöttünk. Az sem volt valami nagyváros, ehhez képes mégis annak mondtam volna.
Mély levegőt vettem, és lehunytam a szememet.
Aztán megálltunk, és csak akkor vettem észre, hogy már az erdőnél is vagyunk. (Biztos voltam benne, hogy Tusssite szépsége terelte el a figyelmemet az útról, azért nem vettem észre, hogy hol is járunk.)
- Akkor, most felmegyünk a kis ösvényre, mindenki nagyon figyeljen, rendben? - kérdezte Kim, majd elindult, meg sem várva a válaszunkat.
Ismét utolsónak indultam el, és élveztem ezt a kis magányt - valószínűleg azért, mert lélekben már fel voltam arra készülve, hogy az elkövetkezendő egy hónapban mindig lesz valaki mellettem. Valószínűleg, a nagy magányban való elmerülésem miatt nem vettem észre, ahogyan Adam mellém lép, és a kezét elsuhintja az arcom előtt.
- Hahó, Emmerson, élsz még? - kérdezte.
Felnevettem. - Persze. - Végignéztem magamon. - Vagy nagyon zombiul nézek ki? - vontam fel, megjátszott elkeseredettséggel a szemöldökömet.
- Mint egy hulla - helyeselt drámai hangon.
- Az király - vigyorodtam el.
- Az - értett egyet.
- Figyi, Adam... - kezdtem.
- Igen?
- Megtennél nekem valamit?
Egy pillanatra elgondolkodott. - Persze. Miről lenne szó? - kérdezte.
- Szólítanál Emnek? - vontam fel, ezúttal valóban elkeseredve a szemöldökömet.
- Persze - bólintott. - De, miért...? Nem szereted, ha Emmersonnak neveznek?
- Hát, az túl tárgyilagos - motyogtam. Aztán valahogy, nem is tudom hogy, kibuggyant belőlem az igazság, amiről azelőtt még én sem tudtam. - Kimet mindenki Kimnek hívja, nem pedig Kimberly-nek. Akkor engem miért hív mindenki Emmersonnak és nem Emnek? - kérdeztem értetlenül.
- Szóval ez zavar? - nevetett.
Elpirultam. Eléggé zavarba ejtő dolog volt, hogy Adam közelében ennyire őszinte voltam. És, ami még rosszabb volt; fogalmam sem volt, hogy miért.
- Hát, ezek szerint... - húztam el a számat.
- Hé - állt meg, és a vállamra tette mind a két kezét, így állított meg engem is. - Ígérem, hogy mostantól mindig Emnek foglak szólítani, hogy mindenkire rászólok, aki majd nem így szólít, és, hogy meg fogom szeretni az olívabogyót - mondta komolyan.
Belőlem kitört a nevetés. - Nem szereted az olívabogyót? - kérdeztem, még mindig fuldokolva a nevetéstől.
- Nem - rázta a fejét, immár mosolyogva.
- Akkor jó - vigyorodtam el -, mert én sem. Szóval - billentettem el a fejemet kissé balra -, neked sem kell. Úgy döntöttem megkíméllek - viccelődtem.
- Ez az az Em, akit én ismerek - karolt bele a vállamba, miközben továbbindultunk.
- Köszönöm, hogy így szólítasz - mosolyogtam rá hálásan.
- Semmiség, ennyit mindenki megtenne a másikért - vonta meg a vállát.
- És én hogy szólítsalak? - fordítottam a tekintetemet az útra. A többiek jóval előttünk jártak.
- Uhh - nyögött fel -, mindig is arról álmodtam, hogy valaki Batmannek szólítson.
Ismét elröhögtem magamat. - Mégis miért?
- Mert az menő. Annak nincsen semmilyen jelentése, az csak egy név - válaszolt, majd halkan hozzátette: - Ráadásul az Adam-et nem lehet becézni, az a után meg amúgy is b jön, nem?
A csípőmmel kissé meglöktem. - Te tisztára dilis vagy.
- Ki tisztára dilis? - kérdezett rá. - Nem értettem pontosan.
Megforgattam a szememet. - Batman, te tisztára dilis vagy.
- Köszönöm - biccentett.
- Áhh - morogtam. - Nem lehetne, hogy másik becenevet válassz? - kérdeztem reményteljesen.
- Miért, mi a baj a Batmannel?
- Hát, olyan fura. Gondolj csak bele, mégis hogy hangzik ez egy beszélgetésben? - kérdeztem, és tudtam, hogyha bizonyítani akarom az állításomat, akkor improvizálnom kell: - Hé, Batman, van rágód? - mélyítettem el a hangomat.
Adam (Batman) jóízűen felnevetett.
- Miért, szerinted az, hogy Em nem hangzik furán? Olyan mintha egy pillanatra elgondolkodnál. - Elvékonyított hangon szólalt meg: - Hé, Em, van rágód?
Én is röhögni kezdtem.
- Jó, jó, akkor viszont mit akarsz, hogy hívjalak? Csak mert tudod, egy magamfajta tini naplójában elég furán mutatna az a kezdőmondat, hogy ma jót nevettem Batmannel - mutattam rá.
- Te naplót írsz? - röhögött.
- Nem, az gyerekes dolog - legyintettem.
Mosolyogva rám nézett. - Az - biccentett. Egy pillanatig csak nézett, aztán a tekintetét visszafordította az útra. - És tényleg?
- Mi tényleg?
- Tényleg, jót nevettél ma Batmannel? - kérdezte.
- Tényleg - bólintottam mosolyogva. - Szóval, mi legyen a neved?
- Hmmm... - gondolkodott el. - Nekem megfelel az Adam.
- Nekem meg az Em.
- Nem szólíthatnálak máshogy?
- Hogy?
- Például... Mer.
- Rendben - bólintottam mosolyogva. - Ahogy csak akarsz.
- Köszönöm - bólintott hálásan.
Pár percig némán gyalogoltunk.
- Hogy jött a Mer?
- Emmerson - emelte ki az új becenevemet.
- Jól hangzik - bólintottam elismerően. - De én is szeretnélek valahogy hívni... - gondolkodtam el. - Megvan! - kiáltottam fel diadalmasan.
- Hadd halljuk - nézett rám várakozás teljesen Adam.
- Tailor.
- Tailor?
- Ez a vezetékneved, az nem jó? - kérdeztem.
- Hát, az olyan hivatalos. A távolabbi ismerőseim hívnak Tailornak - vonta meg a vállát. A kezét még mindig a vállamon nyugtatta.
- Akkor Tai.
- Benne vagyok - vigyorgott rám, én pedig vissza rá.
- Szóval, Tai - hangsúlyoztam ki új becenevét -, szerinted mikor érünk már oda?
- Hát, kedves Mer, nem tudom - válaszolt.
- Az kár - biggyesztettem le az ajkamat. - Mert én már tényleg szeretnék odaérni. Tudod, hogy milyen nehéz ez a bőrönd? - mutattam rá a szabad kezemmel (mivel én mentem Adam bal oldalán, azért a bőröndöt és a hátizsákot is a saját bal oldalamra pakoltam fel, hogy a jobb kezem teljesen szabad legyen).
- Látszik rajta - biccentett. - Ez nem olyan rémes - húzkodta meg a jobb vállán lévő kézipoggyászt, és a hátizsákot. - De azért tényleg jó lenne odaérni.
- Egyébként, megszegted az ígéretedet - jegyeztem meg neki.
- Miféle ígéretet? - ráncolta a szemöldökét.
Krákogtam egyet. - Ígérem, hogy mostantól mindig Emnek foglak szólítani - idéztem fel azt, amit korábban mondott.
- Ó - lepődött meg. - De mindenki Emnek hív. Ez olyan elcsépelt lett már. - Kösz. - Én szeretnélek úgy hívni, ahogyan senki más - mosolygott rám féloldalasan.
Nem tudtam mit mondani, így én is visszamosolyogtam rá.
Még mindig le voltunk maradva a többiek mögött, amikor valaki megállt, a térdére támaszkodott, és messziről is látszott, hogy liheg és kapkodja a levegőt. Kiszúrtam, hogy ki az.
Előrerohantam.
- Tara, jól vagy? Mi történt? - kérdeztem, és lehajoltam hozzá, hogy lássam.
- Semmi, semmi, csak kicsit... - mély levegőt vett. - Rosszul lettem. De már jól vagyok - mosolygott rám. Adam is odaért mellénk.
- Minden rendben? - kérdezte, és aggódva nézett a mellettem álló Tarára.
- Igen, már jól vagyok - biccentett.
- Akkor jó - mosolyodott el.
Egy pillanatig hallgattunk, majd előrenéztem, és amikor megláttam, hogy mennyire le vagyunk maradva, finoman jeleztem a többieknek, hogy talán indulnunk kellene.
- És amúgy, mi történt? - kérdeztem, mikor már elindultunk.
- Hát, csak tudjátok, asztmás vagyok - közölte velünk Tara, én pedig próbáltam elrejteni a meglepett arckifejezésemet. Hogy lehet az, hogy három éve idejárok, és nem tudtam ezt?
- És nem hoztál magaddal semmit? - kérdezte Adam. - Tudod, olyan fújót, meg gyógyszert...
- De. Csak a bőröndöm legalján van - nevetett Tara.
- És nem kéne elővennünk? - Átjárt az aggodalom. Az asztma igen csak komoly dolog, és (úgy tudom), ha kihagy az illető egy fújást, utána rohama is lehet. - Rácsörgök Kimre, és szólok, hogy várjanak be minket addig, amíg elővesszük, oké? - vontam fel a szemöldökömet, és már elő is kaptam a telefonomat.
- Köszi - mosolygott rám hálásan Tara. Benyomtam a tárcsázást, a telefon pedig kicsöngött.
És csörgött, és csörgött, és csörgött. Úgy tűnt Kim nem akarja felvenni a telefont, vagy csak nem hallja.
- Nem veszi fel - jelentettem be.
- Rácsörgök Jerry-re - ajánlotta Adam, mire bólintottam. Adam elsétált, én pedig Tarával letérdeltem, hogy előkotorjuk a gyógyszereit a bőröndjéből.
- Azért lécci, visszafelé a hátizsákodba tedd - jegyeztem meg, enyhe nehezteléssel a hangomban.
- Úgy lesz - bólintott kötelességtudóan.
- Gáz van - jött vissza Adam. Nem kellett folytatnia, mert tudtam, hogy hogyan fejezné be. - Ő sem veszi fel.
- Pff - nevettem. - Lehet, hogy tényleg összeillenek. - Adam elvigyorodott az ötleten.
- Megvan! - emelte fel a gyógyszeres zacskót Tara. Amíg én összehúztam a bőröndjét, addig ő beszedte a gyógyszereit, fújt egyet, aztán pedig a zacskót visszadobta a hátizsákjába.
- Mehetünk? - kérdeztem, egyre idegesebben.
- Ühüm - bólintott Tara, majd elindult. Adam kérdőn nézett rám.
- Mi van? - hőköltem hátra.
- Semmi - rázta a fejét nevetve. Idétlenül néztem rá. - Nyugi - suttogta szelíden. Aztán hirtelen a jobb keze megragadta a bal kezemet, magához húzott és szorosan átölelt. A kezeim a mellkasán voltak, az övéi pedig a derekamon. Nem mertem megmozdulni. Egy kicsit feszengtem is, meg el is lazultam. Valahogy, annyira... megnyugtató volt. A kezeimmel belekapaszkodtam a pólójába. Olyan természetesnek tűnt a mozdulat.
- Nem jöttök? - Összerezzentünk Tara hangjára.
Gyorsan elengedtük egymást.
- Megyünk - szólt oda neki Adam, bár kicsit rekedtes hangon. Én így is elcsodálkoztam azon, hogy képes volt megszólalni.
Némán ballagtunk Tara mellé, ott pedig lemaradtam, látva, hogy Adam milyen édesen elbeszélget Tarával. Elborzadtam a gondolataimtól. Féltékeny lennék? Megráztam a fejemet. Nem szabadna ilyet éreznem. Adam nem az enyém. És én sem vagyok az övé.
Mégis... azt éreztem, hogy valamelyikben biztos nincsen igazam.
Aztán hátulról belementem Adambe.
- Bocsi - motyogtam, és ő is elmormolt valami hasonlót.
Felnéztem, és megpillantottam a szállásunkat, ami az elkövetkezendő egy hónapban az otthonunk lesz.
- Hát - szólalt meg Kim látva, hogy mi is megérkeztünk -, megérkeztünk!
Mindenki lázasan elindult befelé, hogy lefoglalj a legjobb szobákat, de én még mindig csak ott álltam, és bámultam magam elé.
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit kellene éreznem. Valószínűleg (Kim elgondolása szerint) ki kéne csattannom az örömtől. De nem tudtam mire vélni Adam viselkedését.
Mindenkinek elment az esze?

# mi történt az úton?

- Lehetőség? Mire?

- Hát, ez az. Mindenre.

♥

Unottan bámultam, amint a vonat kihajt az állomásról. Kim mellettem helyezte magát kényelemben (éppen a táskáját próbálta begyömöszölni a felettünk lévő táskatartóba, néha pedig elmormolt egy "menj már be, basszus"-t), Chris előtte (mosolyogva betette a fülhallgatóját a fülébe, és nevetve nézte végig a jelenetet, amit Kim levágott), John pedig velem szemben bámult ki, szintén haláli unalommal az ablakon.

- Befejezted már? - kérdeztem Kimtől.

- Nem - nyöszörgött, és aprón megrázta a fejét.

- Volt egy ilyen érzésem - vettem mély levegőt, miközben felálltam és segítettem neki begyömöszölni a hátizsákját, a bőröndjeink mellé. Miután már erőből mentünk neki, megadón a térdemre tettem a kezemet, és lihegni kezdtem. - Na jó, feladom.

- Segítsek? - kérdezte tőlünk Chris. Kim csak aprón bólintott, Chris pedig már talpon is volt, a táska pedig, miután Chris könnyedén betolta (hogy csinálta?!), már nem akart minden áron ránk esni. - Tessék - lépett hátra.

- Kösz, Chris - mosolygott Kim lelkesen. - Életmentő vagy.

- Egyetértek - bólintottam. - Tuti, hogy rám esett volna - mutattam fel, a bőröndök közé begyömöszölt zsákra.

- Szívesen - biccentette Chris, majd visszatért a zenehallgatáshoz.

És ismét helyet foglaltam, és kibámultam az ablakon. Már elhagytuk a keletit, és rámentünk a 120-a vonalára.

Egy kicsit örültem is, meg nem is.

Nem voltam otthon, de egy hónap kínszenvedés várt rám, tizenkét másik emberrel, akik közül tízzel még életemben nem beszéltem.
Köztük, az előttem ülő, fura sráccal sem, aki éppen engem nézett.
Mivel Kim már elmélyedt a Chrissel való beszélgetésben, nyugodtan megkérdezhettem John-tól:
- Mi van?
Nem válaszolt, csak kifordult az ablak felé.
Hirtelen felindulásból, (amiért szó nélkül elfordult, hidegen hagyva, hogy kérdeztem valamit) odanyúltam a szemeteshez, kihúztam belőle egy papírgalacsint, és hozzávágtam.
Kiméknek fel sem tűnt az egész, John viszont unottan rám emelte a tekintetét, és felvonta a szemöldökét.
- Mi van? - kérdeztem ártatlanul.
Csak megrázta a fejét, majd komor arccal kibámult az ablakon (ismét).
Nem tudtam mire vélni ezt a hihetetlen komolyságot és érdektelenséget, mert hát, lássuk be, még nekem is több kedvem volt az egészhez, mint Johnnak, pedig ez nagy szó. Így hát felálltam, intettem Kimnek, hogy körülnézek a többieknél, majd elindultam.
Először Taráéknál találtam magamat, és szorítottak nekem egy kis helyet, úgyhogy leültem, és beszélgettem velük (megtudtam - a négyszemközt lefolyt beszélgetésekből -, hogy Dorothie például ki nem állhatja Melodie-t, mert Tara vele is barátkozik, az előbb említettek pedig Nanával is szoktak lógni, míg Dorothie csak Tarát tűri meg maga mellett, valamint, hogy Zoának eddig nem is voltak barátai, és csak most ismerkedett össze jobban az évfolyamba járókkal, közölük is a legjobban Tarával, és Dorothie, ezt a csírázó barátságot észrevéve, máris gyilkos pillantásokat küldözgetett szegény Zoa felé, amit nem tudott mire vélni, de egyfajta jelnek fogta fel, így, mikor készültem otthagyni őket, már Melodie-val beszélgetett), utána pedig Lenny-vel futottam össze, és a vele tartó, három, idős nénivel.
- Jó napot! - köszöntem, és intettem a néniknek, akik közül az egyik kedvesen rám mosolygott, a másik csak mogorván kinézett az ablakon (hmmm, de ismerős ez... vajon honnan?... Lehet, hogy ő lenne John nagyija? Óóó...), a harmadik pedig biccentett, és a varrta tovább a mintát a párnájába. - Szia, Lenny! - préseltem be magamat közé, és az ablak közé. - Hogy s, mint vagy itt...? - néztem körbe.
- Szia, aranybogaram, én Cady néni vagyok - hajolt előre a Lenny mellett ülő idős nő.
- Én Emmerson vagyok - mutatkoztam be halkan.
- Lenny, ez a szép kislány a barátnőd? - fordult Lenny felé Cady, mire mind a ketten teljesen elvörösödtünk. Az idősekben nincsen semmi diszkréció?
- Nézz már rájuk, Cady! - szólt mogorván az előttem ülő. - Úgy elpirultak, mint a paradicsom, mégis látszik, hogy semmilyen érzelem nem köti össze őket - legyintett.
- Semmilyen!? - háborodott fel Lenny, és vádlón rám nézett.
- Semmilyen? - kérdezte Cady néni, és szomorúan lehorgasztotta a száját.
- Elnézést - fordultam a goromba nő felé -, lenne szíves tekintettel lenni a barátomra, mert, csak hogy felvilágosítsam, rajtunk kívül ugyan senkire sem tartozik, hogy milyen viszont folytatunk egymással... - kezdtem, és közben hallottam, amint Lenny, ennél a résznél felkiált, hogy "miféle viszony?!", de nem is törődve vele, folytattam -, de azért azt nyugodt szívvel elárulhatom, hogy Lenny meg köztem nincs semmi, mert Lenny a fiúkat szereti! - oktattam ki a nőt, mire egy perc néma, kínos csend támadt.
Ezalatt az idő alatt rájöhettem, hogy milyen hülye is voltam, hogy kiabálni kezdtem ezzel a nővel, ráadásul amiket mondtam (úristen, Kim megőrült volna, ha hallja!)...
Kellemetlenül elhúztam a számat, és összehúztam magamat a kis helyen.
Annyira rosszul éreztem magamat, annyira kellemetlenül és annyira tehetetlenül, hogy...
Nevetni kezdtek.
Egy pillanatig csak néztem, de igen, mind a három idős néni nevetett.
- Jaj, drágám - szólt Cady néni, amikor már csillapodott a röhögése. - Mi ezt már tudtuk, nincs az a mai, kegyes fiatalember, aki három utat vállalna el, három, korunkbeli nővel.
- De hát, akkor meg... miért...? - kérdeztem értetlenül.
- Hát, egyrészt, mert azt hittem, hogy tévedünk... - kuncogott Cady.
- Másrészt, mert valami hasonló reakcióra számítottunk, mind a kettőtöktől - vigyorgott gonoszul az előttem ülő, goromba nő. Egy pillanatra még jobban megutáltam.
Aztán ránéztem a mellettem ülő Lenny-re, és nem bírtam ki, kiszakadt belőlem is a nevetés.
Lenny olyan ijedt fejet vágott mellettem, mintha legalább azt mondtam volna, hogy öngyilkosnak kell lennie, hogyha nem teljesíti a parancsomat (és ez rá nézve, hát, hogy is mondjam, eléggé rossz lett volna, mivel Lenny különösen szereti magát...).
Mikor már levegőt bírtam venni úgy, hogy egy újabb röhögőroham ne szakítson meg, felálltam és elindultam kifelé a kabinból.
Lenny már társalgásba kezdett Cady-vel (még mindig próbálta kiheverni az előbbi sokkot...), a mogorva nő ismét kinézett az ablakon, és valamin nagyon elgondolkodhatott, a harmadik pedig még mindig némán varrta a párnáját.
Pont, mielőtt kiléptem volna hallottam, amint a varró hölgy, halkan a nevemet mondja.
- Emmerson - suttogta.
Visszafordultam, és lehajoltam hozzá, hogy a fülem a szájánál legyen.
- Igen? - suttogtam vissza.
- Legyél mindig nagyon óvatos.
Csak ennyit mondott, utána pedig elhallgatott.
Én értetlenül felegyenesedtem, majd továbbmentem az utolsó kabinba.
Cheril, Jerry, Adam és... Tom kabinjába.
Már az ajtóban megtorpantam, és rögtön tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy Cherilt egyedül otthagyjam egy csapat tizenéves sráccal.
- Sziasztok! - intettem mindannyiuknak az ajtóból, mire ők felnéztek rám.
- Jaj - nyögött fel Jerry fájdalmasan. - Nem kell a pesztrálásod, menj máshová - bökött az állával egy másik kabin felé.
Tom azonnal fejbe csapta.
- Ne legyél már ennyire bunkó, biztos, hogy nem gardedámkodni jött, szóval állj le! - szidta meg.
- Mióta vigyázol te másokra ennyire? - tette fel neki a számomra is igen csak érdekfeszítő kérdést, Jerry.
- Amióta ilyen bunkó vagy - jelentette ki, majd arrébb csúszott a székén, hogy én is odaférjek közé, és Jerry közé. - Nem akarsz leülni?
- Nem, köszi - ráztam a fejemet. - Csak gondoltam megnézem, hogy nem folyt-e már ki az agyatok az unalomtól - mosolyogtam rá Cheril-re, aki helyeslőn biccentett.
- De, már ki - vigyorgott rám.
- Látjátok, én mondtam, hogy ellenőrizni jött bennünket! - jelentette ki Jerry.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - szegezte neki a kérdést Cheril. Ez a jó kérdések napja...
- Hát, már bocs Emmerson - nézett rám, majd vissza Cheril-re -, de azért mennyire szánalmas már az, hogy idejön, csak azért, hogy ne legyen egyedül, mert a drágalátos barátnője, Kim, pasizik? - forgatta a szemét. - Pff.
Ha nem mondja, esküszöm, hogy nem jövök rá. De az a "pff" nagyon sokat segített. Rögtön levágtam a helyzetet, és habár legszívesebben mosolyogtam volna, inkább bánbánó és kissé sértődött képet vágtam és, köszönés nélkül visszaindultam a kabinunkhoz.
Már félúton jártam (úristen, idefele jövet ez az egész nem volt ilyen hosszú...), amikor valaki hátulról megragadta a bal karomat. Először azt hittem, hogy Tom lesz az, hogy kimagyarázza Jerry viselkedését, valami hülyeséggel (aminek természetesen semmi köze ahhoz a valósághoz, amire én rájöttem), vagy Jerry, mivel Tom ráuszított, hogy kövessen. De amikor az ottlétem alatt, meg sem szólaló Adam állt előttem, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Igen, jó érzés volt, hogy Tom foglalkozott velem, de neki barátnője volt, ráadásul nem is akárki - Dorothie.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Szia - vigyorodott el. A keze még mindig szorosan tartotta az enyémet, mintha attól félne, hogy elfutok. - Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e... eléggé rossz kedvűnek néztél ki, amikor elmentél - húzta el a száját.
- Ja, persze, semmiség - ráztam a fejemet. - Amúgy is tudom, hogy Jerry nem rám dühös - vigyorogtam.
- Nem? - értetlenkedett.
- Nem - erősítettem. - Magára. Amiért Kim most is éppen, nagyban Chrissel röhög, neki pedig itt kell lennie, veletek - biccentettem az ő kabinjuk felé. - Szóval nem nekem akart ártani, csak azt mondta ki, amit magáról gondolt.
- Huh... - Adam annyira meglepődött, hogy nem kapott levegőt. - Észrevetted?
- Miért, te is? - nevettem el magamat.
- Persze, ennél feltűnőbben nem is jelezhette volna... na meg, ugyebár haver, és tudod... - mutogatott a bal kezével (mivel csak az volta szabad, ugyebár...).
- Igen, igen, értem - bólogattam hevesen. Szóval ők is beszélnek rólunk - egymás között?
- Akkor jó - mosolyodott el.
- Igen - biccentettem.
Adam még mindig szorította a kezemet, és már kezdett fájni.
- Adam? - vontam fel a szemöldökömet, közben pedig azt reméltem, hogy magától is észreveszi.
- Igen? - nézett rám.
- Öööhm... hát, hogy is mondjam... hát, öhm... kérlek... öhmm... elengednél? - mutattam a jobb kezemmel az ő jobb kezére, amivel még mindig engem fogott.
- Jaaaa.... - nézett le a kezünkre, meglepetten - öö... persze, persze - engedett el, miközben hátrébb lépett. - Egyébként, lenne kedved visszajönni...? - vetette fel az ötletet.
Rögtön meg akartam rázni a fejemet, de aztán eszembe jutott életem egyik legjobb ötlete.
- Persze, és, tudod mit, szerintem Jerry szívesen cserélne velem helyet - vigyorogtam rá.
- Ebben igazad lehet - biccentett elismerően, majd mind a ketten elindultunk az ő kabinjuk felé. Amikor az ajtóhoz értünk, Jerry, meglátva engem, ismét fájdalmasan felnyögött.
- Jaj, ne mááár... nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondod... - nézett Adamre. - Komolyan visszahoztad őt ide? Mit ígértél? Bocsánatkérés, fekvőtámasz, meghajlás, üdítő, pénz, cukorka, sex? - sorolta a hülyébbnél hülyébb ötleteit.
Tom, az utolsó szónál elszörnyedt fejet vágott.
- Nem - nevettem. - Csak gondoltam, kedved támadt helyet cserélni velem - vigyorogtam rá.
Egy pillanatra felragyogott az arca, majd kétkedésbe ment át. - Meg akarsz szívatni?
Megráztam a fejemet. - Nem.
- Akkor mit akarsz cserébe?
- Semmit - ráztam ismét a fejemet. - Csak, menj! - utasítottam, ő pedig boldogan pattant fel, hogy a kérésemet teljesítse. Rögtön elviharzott.
Amikor lehuppantam Tom mellé, Cheril-ből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
- Huh, végre - tette a kezét a szívére. - Nem tudtam, hogy mit kezdhetnék azzal, hogy folyamatosan csak Kimről álmodozik... - forgatta a szemét.
- Hát, ez meg van oldva - vigyorogtam.
- Meg - biccentett, majd mosolyogva Adam felé fordult, aki mellette ült. - Na, szóval, hol tartottunk?
- Ott, hogy fehér, és tárgy - emlékeztette Adam, majd elmélyültek a barkochba rejtelmeiben.
- Ez szép volt - dicsért meg Tom, a fülemhez hajolva, amitől majdnem szívrohamot kaptam, annyira megijedtem.
- Kösz - mosolyogtam rá szelíden.
- Azért remélem, hogy jól sül majd el ez az egész... - húzta el a száját.
- Ez alatt meg mit értesz? - Értetlenül felé fordultam.
- Hát, nem egy tündérmesében vagyunk - emlékeztetett. - Az alatt a nem tudom hány óra alatt, amíg nem voltál ott, bármi történhetett - figyelmeztetett.
És milyen igaza volt, hogy én erre bezzeg nem gondoltam! Mi van, ha most küldtem Jerry-t a szégyenbe, ha mondjuk Kim és Chris már együtt is vannak?
De reméltem, hogy ez nem következik be, végül is mi történhet két óra alatt, egy antiszociális kabintárs társaságában, ráadásul Kimet sem olyannak ismertem.
Aztán, amikor megláttam a kabin felé közeledő, elkeseredett Jerry alakját, rögtön felugrottam, és odafutottam hozzá.
- Nagyon sajnálom, Jerry, tényleg, nagyon-nagyon sajnálom, nem tudtam róla - ráztam a fejemet.
- Van is mit sajnálnod - vágta oda, miközben elsétált mellettem, a kabin felé. Követtem. - Ne - tartotta fel a kezét. - Menj innen.
- De, Jerry, én...
- Menj innen! - utasított.
Adam, Tom és Cheril is elkeseredetten néztek rám. Egyikünk sem tudhatta, hogy mit látott Jerry, de abban mind biztosan lehettünk, hogy nem valami olyasmit, aminek örült.
- Sajnálom - motyogta még utoljára, majd sarkon fordultam és elindultam a kabinunk felé.
Ezúttal senki sem jött utánam.

♥

John még mindig unottan nézett ki az ablakon. Kim még mindig Chrissel röhögcsélt, és még véletlenül sem volt hajlandó szót ejteni arról, hogy mi volt Jerry-vel, vagy, hogy látta-e őt egyáltalán, de nem is adódott volna rá lehetősége, mert Chrissel folyamatosan nevettek. Azt hiszem, így sikerült nekem John mellett kikötnöm.

- Ez meg hogy történhetett? - kérdeztem keservesen.

- Nem tudom, de engem sem dob fel különösebben - morogta.

- Ezt meg hogy érted? - néztem rá vádlón. Annyira fura volt oldalról látni, nem pedig szemből.

Rám sem nézett, úgy válaszolt. - Eléggé idegesítő a személyiséged.

- És mégis miért? - vontam kérdőre.

- Hát, a te személyiséged, te tudod - vonta meg a vállát.

- De, mégis miért? - szegeztem neki újra a kérdést.

- Nem tök mindegy?

- Nem - jelentettem ki.

- Látod, például ez - mutatott rám, és most már felém fordult. - Miért érdekel annyira mások véleménye rólad?

- Mert hát... - bizonytalanodtam el. Ahogy belenéztem a két kék szemébe, mintha az égboltot láttam volna, az éjszaka sötétségében. - Mert érdekel.

- Nem tudsz normális válaszokat adni - folytatta.

- De tudok!

- A vitakészséged sem valami fejlett - rázta a fejét.

- Miféle vitamicsoda?

- Ezek szerint hallási problémáid is vannak - mutatott rá.

- Nincsenek is!

- A hisztizésen kívül szerintem semmi másra nem vagy képes.

- Az előbb kerítőnőt játszottam! - mutattam Jerryék felé.

- Hahaha, a hangsúly azon van, hogy játszottál. Mondom én, hogy csak nyavalyogni tudsz - fintorgott.

- Ez egyáltalán nem igaz, egy csomó jó tulajdonságom van! - szálltam vele szembe.

- Na, egyet mondj.

- Például... meglepően jól tudok utálni - jutott hirtelen eszembe, ez is csak az iránta érzett gyűlöletemből.

- Ez szerintem nem valami szép tulajdonság. Szóval ezt meg is beszéltük.

- Mit beszéltünk meg? - kérdeztem, de ő már vissza is fordult az ablak felé, és nem válaszolt. - Pedig nekem nincs is idegesítő személyiségem - durcáskodtam, miközben összefontam a mellkasom előtt a karomat.

Aztán eszembe jutottak John szavai.

A hisztizésen kívül szerintem semmi másra nem vagy képes.

Aztán apáé.

Ez tényleg egy szörnyeteg.

Leengedtem a kezemet, és John felé fordultam.

Már éppen készültem belátni, hogy igaza van, és megkocogtatni a vállát, amikor az ablak visszatükröződéséből láttam, hogy halványan mosolyog.

Nem tudtam ezt mire vélni, így az út hátralévő részében inkább hallgattam, és figyeltem, hogy Kim és Chris milyen jól érzik magukat együtt (pff, bezzeg én meg John, csak ültünk ott komoran és az ellenkező irányba nézve, meg sem szólaltunk).

Aztán, az rántott ki a mély gyűlöletemből, hogy a vonat lefékezett, és a hangosbemondó bemondta, hogy megérkeztünk Peaceland-hoz.

Ideje volt átszállnunk.

♥

Mire mindenki levergődött, és fel a másik vonatra, hullák voltunk, így azzal nem is törődve már, hogy a hátralévő fél órát ki mellett és hogyan töltjük, csak levágtuk magunkat egy helyre, és a cuccainkat magunkhoz húztuk. Most sokkal jobban szét voltunk szórva.

Én körülnéztem a környékemen (most nem kabinok voltam, hanem csak simán utasterek, ahol néhány szék, négyes csoportban egymást felé volt állítva), és íz ismerős arcokat kerestem. Kiszúrtam Melodie-t és Jerry-t, valamint Chris-t és Tom-ot. A többiek valószínűleg egy másik utastérbe keveredtek, így hát, meg sem próbálva elhagyni a helyemet, beletörődtem abba, hogy az elkövetkezendő fél órát egyedül fogom tölteni.

Ismét végignéztem az embereken, és amikor megpillantottam Tom-ot, láttam, hogy ő is engem néz. Már éppen készült felém jönni, hogy valahogy helyet szorítson magának.

Ekkor vágódott le mellém Adam.

- Szia - vigyorgott.

- Szia - mosolyogtam rá vissza. - Újra közös vizeken? - viccelődtem.

- Újra - nevetett, majd magához húzta a csomagjait.

- Csodálkozom, hogy ide tudtál ülni - röhögtem.

- Vannak dolgok, amikért bármit megteszünk - vigyorgott rám.

- És, te miért tettél meg az előbb bármit? - vontam fel a szemöldökömet.

- Természetesen az ülőhelyért - bökött az állával a szék felé. - A többi utastér fulladásig tele van - rázta a fejét. - Még éppen időben tudtam elszabadulni.

- Hál' Istennek - tettem a szívemre a kezemet, nagyon drámaian. - Már azt hittem, hogy nem láthatlak viszont, utazásunk során - tértem át a régies beszédre.

- Ne is reménykedj - vigyorgott.

- Akkor jó - mosolyodtam el én is. - Amúgy, nem láttad Kim-et? - kérdeztem.

- De, ott volt Lenny-vel, Johnnal, meg Dorothie-val, még még... ööö... kivel is láttam...? Ja, igen - jutott az eszébe. - Zoával.

- Akkor jó - sóhajtottam.

- Ezt hogy érted? - értetlenkedett.

- Hát, nincs ott Chris.

- Huh, azt hittem, hogy mint "öribarik" kénytelenek vagytok egymás mellett örökké kiállni pasi ügyben... - suttogta.

- Igen, csakhogy az igazi "öribarik" meg kinyilvánítják a véleményüket, bármennyire rossz is az - bólintottam.

- Aham. Ma olyan sok mindent megtanulok a nőkről - lelkendezett.

Elnevettem magam. - Viccelsz? Még el se kezdtem - legyintettem.

- Jó, akkor mesélj - kért, én pedig örömmel belementem.

Elmondtam, hogy habár a tinik kedvelik ezt a modern világot, mégis, valahol legbelül a szőke hercegre várnak, fehér lovon, vagy nekik már mindegy, jó a swag gyerek is, csak szeresse őt, mert már annyira ki vannak éhezve a szeretetre, mint a prérikutyák. Utána elmeséltem neki, hogy én hogyan képzelem el a tökéletes a szerelmet (mert megkérdezte tőlem), mire ő, arra az elmesélésemre, miszerint "szeretném megismerni", csak kinevetett.

- Most mi van? - értetlenkedtem.

- Hát, ez egy kicsit hülyeség.

- Már miért? - vontam fel a szemöldökömet.

- Anélkül nem lehet valakit szeretni, hogy ne ismernéd.

- Dehogynem - ellenkeztem. - A prostituáltak már csak tudják.

Erre pedig hangosan nevetni kezdett.

- Neked tényleg elmentek otthonról.

- Hát, én elmentem.

Nem mondott semmit, csak mosolygott, és kinézett az ablakon.

Ebben a pillanatban, mintha minden tökéletes lett volna.

Csak aztán megszólalt a vonat fékjének visító hangja, jelezve, hogy megérkeztünk a mi végállomásunkhoz, Trusssite-hoz.

Én rögtön felálltam, és Adam is követte a példámat.

Kijelenthetem, hogy mi voltunk az elsők, akik leugrottak a vonatról, de még akkor is megmosolyogtatott az, amit mondott.

Anélkül nem lehet valakit szeretni, hogy ne ismernéd.

Biztos voltam benne, hogy téved.

# hogyan indultunk el?

A bőröndöm felettébb nagyra sikeredett. Ezt talán azzal tudnám a legjobban bizonyítani, hogy én nem voltam elég nehéz neki, amikor a behúzásra került sor: szülői, na meg testvéri segítséget kellett kérnem.

Először apát ültettem rá, annak reményében, hogy ez megteszi majd a hatását, de nem, a bőrönd nem engedett, csak az egyik oldalon sikerült behúznunk. Ekkor jött, erősítés képen a bátyám, és az ő hetven kilója. Ő leült, a még teljesen behúzatlan oldalra, apa, a másik behúzottra, én pedig középre, hogy amikor mind a két oldalon megvagyunk, könnyen össze tudjuk húzni az egészet. Csakhogy, ez nem egészen ment.

Arra a bátyám is elég volt, hogy a másik oldalt is behúzzuk, de középen még mindig gáz volt. Persze, rögtön jött a megoldás, hogy apa a helyemre ül, én meg próbálom behúzni az egészet, de itt jött az újabb baj: valahányszor valamelyikünk akár csak meg is mozdult a cipzár visszacsúszott.

- Ne mozduljatok! - parancsoltam rá mind a kettejükre. - Anya!! - kiabáltam.

- Mi az? - kérdezte messzebbről.

- Tudnál egy kicsit segíteni?

Hallottam a lépéseit a padlón. - Mégis mit csináltatok... - Elállt a szava, amint meglátott minket, a bőrönd ülve, idétlenül vigyorogva, ügyelve arra, hogy még véletlenül se mozduljunk meg. - Miért ver engem az Isten? - kérdezte, miközben felnézett.

- Karma - vágtam rá, majd vigyorogva magam mellé paskoltam egyet a kezemmel, ahol (a bőrönd nagyságának köszönhetően) volt még egy hely anya számára. - Na, segíts nekünk behúzni ezt a szörnyeteget.

Anya felnyögött, majd odavánszorgott, és ráült a bőröndre. Az összenyomódott alatta, és a cipzár már szabadon mozgott.

- Szerintem Szörnyetegnek kéne nevezned - jegyezte meg anya.

- Nem, az ő neve Holly - simítottam végig rajta, miközben az utolsó centit is összehúztam.

- Anyának igaza van - bólintott a bátyám. - Ez egy szörnyeteg - állt fel. - De te is, szóval szerintem jóban lesztek az elkövetkezendő négy hétben.

Ráfintorogtam.

- Tudom én, hogy sírni fogsz utánam! - szóltam még neki, miközben kiment az ajtón.

- Haha, soha! - nevetett.

Apa is felállt. - Hihetetlen, hogy négy hétig nem fogunk látni...

- Örüljetek, legalább rend lesz - legyintettem, miközben lehessegettem anyát a bőröndről. Végigsimítottam a poggyászom sima, fekete felületén, amire fehér betűkkel az "I love You(Tube)! ♥" felirat volt írva. Megfogtam a fogantyúját és nagy nyögések közepette felállítottam.

- Minden megvan? - kérdezte anya.

- Igen, mindent betettem - bólintottam. - Még a ragtapaszt is! - emeltem fel a mutató ujjamat.

- Rendben - biccentett anya, majd elindult az ajtó felé, oldalán apával. - Akkor holnap reggel már nem is látunk?

- Ó, dehogyisnem, valakinek ki kell vinnie a keletihez - vigyorogtam.

- Ez tényleg egy szörnyeteg - rázta a fejét apa, majd anyával együtt elhagyta a szobám területét.

Én ott maradtam Holly-val (azaz Szörnyeteggel), meg a gondolataimmal, és azzal a gyomorforgató érzéssel, hogy másnap reggel már a vonaton fogok ülni, Peaceland felé tartva (ahonnan ugyan átszállunk, hogy egy olyan kicsit városkában szálljunk meg, ami szinte nem is létezik - Trussite).

Elalvás előtt Kim szavai visszhangoztak bennem.

Ígérem, jól fogunk szórakozni!

♥

Reggel alig bírtam kinyitni a szememet, annyira fáradt voltam. Mint minden tisztességes kirándulás előtt, most is csak hajnali kettő felé tudtam elaludni, bármennyire is voltam fáradt, mert hát, köztudott tény, hogy az ember, egy izgalmas esemény előtt hajnalig nem bír elaludni (vagy, rosszabb esetben egyáltalán nem tud aludni).

Annyira dühös voltam a szemembe sütő, felkelő napra, és az idegesítően rikácsoló madarakra, hogy teljes erőből ráütöttem, a még mindig szóló ébresztőmre, figyelmen kívül hagyva, hogy össze is törhet. Utána persze fájni kezdett a kezem, de ez sem érdekelt.

Kivánszorogtam az ágyból, és felvettem a, még este előkészített "utazó szett"-emet, ami kényelmes és levegős, hiszen mindenki tudja, hogy a vonal meg nem az. A hajamat oldalt összefonva, gondosan ügyelve arra, hogy mind a két oldalon kihagyjak egy-két tincset (köztük egy melírozottat).

Még egyszer átnéztem a hátizsákom tartalmát (ki akarja a vonaton nyitogatni a bőröndjét, egy palack vízért?), de mindent rendben láttam benne (mini esernyő, kaja, víz, telefon, telefontöltő, parfüm, izzadásgátló, szájfény, ajakápoló, kis tükör), úgyhogy csak összehúztam, és feldobtam a hátamra. Így mentem le reggelizni.

Kellemes illatok fogadtak, és kedves szavak ("remélem, hogy jó utatok lesz!", "vigyázz magadra, azért nem egy fél-Emmersont akarunk visszakapni, oké?"), mégis, az én kedvem csak nem lett jobb. Még a Kimtől kapott SMS sem dobott fel.

szép reggelt! én már az állomáson vagyok, várlak :)

Még válaszolni sem válaszoltam rá.

Mostanában ezt csináltam - nem néztem meg Tom Facebook üzenetét, amit két héttel korábban hagyott nekem, és nem válaszoltam Kim lelkesítő SMS-eire, valamint mindenhol megjelenő üzeneteire.

A bőrönd még fent várt rám, így hát, rögtön reggeli után felvonszoltam magamat a lépcsőn, és elkezdtem magam után ráncigálni a méretes, és igen csak nehéz bőröndöt.

- Úristen, azt hittem, hogy csak ruha van benne - motyogtam, miközben még egyet rántottam a bőröndön, hogy az utolsó lépcsőfokon is lejöjjön. Sajnos a rántás túl nagyra sikeredett, így hát a bőrönd lebuckázott az utolsó fokról, és elterült a padlón. Egy pillanatig csak néztem és abban reménykedtem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, szóval nem fog kinyílni.

Szerencsére nem történ hasonló dolog, viszont anya ijedten kirohant a konyhából.

- Te meg mit csinálsz? - kérdezte.

- Semmit - morogtam.

- Hát - sandított a bőröndre -, nekem nem úgy tűnik...

- Nincs jó napom, oké? - vontam fel a szemöldökömet, miközben lehajoltam a bőröndért, hogy újra függőlegesbe hozzam.

- Oké - bólintott anya megértően. - De azért tedd meg nekem, hogy az osztálytársaiddal nem leszel ilyen... Szörnyeteg - vigyorgott.

- De szemét vagy - szóltam utána, mivel ő már el is tűnt a konyhában, félve attól, hogy nekidobok valamit. - És te is - néztem le a bőröndre, majd aprón belerúgtam.

Kihúztam a nyakát, és elkezdtem magam után húzni.

- Apa! - ordítottam fel. - Már hat óra negyven van! Gyere!

Azzal felkaptam a hátizsákomat és kivonultam a teraszra, hogy ott bevárjam aput.

Igazán levihettem volna a bőröndöt, mondjuk a kocsi csomagtartója elé, de az túl sok megerőltetés lett volna, így inkább hagytam az egészet.

- Jössz már? - kiabáltam be a házba, apa pedig végszóra megjelent.

- Itt vagyok.

- Oké - bólintottam. - Indulhatunk?

- Persze - válaszolt, majd felkapta a bőröndöt (háh! Hogy lehet az, hogy ő csak úgy "felkapja", nekem meg vonszolnom kell magam után?!), és betette a csomagtartóba. - Beszállsz?

- Aham - biccentettem.

Amikor beültem apa mellé, az anyósülésre, ő rám sandított és diplomatikusan megkérdezte: - Hová lesz a fuvar?

- A keletihez, kérem szépen - válaszoltam előkelő angol akcentussal.

Apával mindig így szórakoztunk. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett.

- De kérem, siessen - folytattam -, mert pontban hétkor ott kell lennem.

- Igenis, hölgyem - biccentett, majd kihajtott a feljáróról és elindult a keleti felé.

Az út többi részében nem igazán beszéltünk, és a helyszínen is csak egy puszit nyomtam az arcára, majd kiugrottam a kocsiból, és már ott sem voltam, de apa is egyhamar elhajtott.

A bőröndömmel együtt begurultam az állomásra, és amint megtaláltam a 120-as járatot, kiszúrtam Kimet, meg még néhány, már ott lévő osztálytársunkat. Mindenki magával volt elfoglalva, Kim viszont egy vörös hajú lánnyal beszélgetett, és a színes ruháiból rögtön rájöttem, hogy Tarával folytat mély és meghatározó beszélgetést. Nem mentem oda, nem akartam megszakítani a beszélgetést, ráadásul úgy éreztem, hogy most nem tudnék jó fejet vágni az egészhez, és nem akartam elrontani Kim hangulatát is.

Így hát inkább odamentem Zoához.

Nem igazán ismertem a csajt, és nem is tudtam róla sokat, csak annyit, hogy rögbizik és, hogy kézizik, ne meg azt, hogy szőke (ami, ugyebár nem belső tulajdonság).

- Szia, Zoa - köszöntem neki.

- Szia, Emmerson! - mosolygott rám szelíden. - Hogy vagy?

Végignéztem rajta. Meglepődtem az öltözékén - kényelmesnek tűnő szoknyát vett fel, bőrszínű harisnyát, és egy buggyos, a szoknyába dugható felsőt. Jól nézett ki, ráadásul az ujjatlan felső miatt látszódott, hogy nem nyurga.

- Köszi, jól... azt hiszem - motyogtam.

- Nincs sok kedved ehhez, mi? - kérdezte szomorúan.

Bólintottam.

- Próbáld meg ne úgy felfogni, mintha Kim találta volna ki... - kezdte.

- Hanem mintha te? - vigyorogtam.

- Nem. Mintha ez nem csak egy bugyuta ötlet lenne a legjobb barátnődtől, hanem egy lehetőség... - mosolygott.

- Lehetőség? - értetlenkedtem. - Mire?

- Hát, ez az - biccentett Zoa. - Mindenre.

Némán bólintottam, és elgondolkodtam Zoa szavain.

Lehetőség mindenre? Ez hülyeség. Ez akkor is csak egy hülye kirándulás, amit Kim talált ki, az én legjobb barátnőm, aki most éppen Tarával beszélget. Elfogott a féltékenység. Sosem voltunk Kimmel azok az "ölelgessük-szét-egymást-jaj-de-szeretlek"-féle barátok, de mégis, féltékeny voltam, igen, féltékeny.

Aztán, amikor Kim hátulról rám ugrott és jó hangosan azt kiabálta, hogy "majom szarik a fán!", minden kétségem eltűnt. Mit hittem, teljesen felesleges féltékenynek lennem. Én vagyok az egyetlen ember, akinek Kim így köszön, ha nagyon örül.

- Szia Kim - vigyorogtam, miközben megöleltem. - Hányan jönnek?

- Hát... Jössz te, Tara, Zoa - mutatott a mögöttem álló lányra -, Dorothie, Nana nem jön, Kyra sem, Cheril igen, Melodie ja, meg Joy sem tud jönni... - húzta el a száját gondolkodás közben -, Jerry tud jönni, Tom és Adam is, úgy tudom, hogy Chris is itt lesz, Jim és Peter nem, John és Lenny pedig szintén jönnek... ééés... azt hiszem ennyi... Ja, nem! - kiáltott fel. - Carter sem jön.

- Oké, akkor ez mennyi is? - vontam fel a szemöldökömet.

- Öhm, egy, kettő, három... négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő... Hmmm... ez fura... - ráncolta a szemöldökét.

- Mi? - kérdeztem.

- Amikor utoljára számoltam tizenhárom jött ki...

Csak a szememet forgattam.

- Magadat beleszámoltad?

- Ja, nem, igazad van! - kiáltott fel. - Tizenhárom - bólintott.

- Az azért kevés - húzta el a száját Tara. Úristen, amíg meg nem szólalt, fel sem tűnt, hogy ott áll mellettünk.

- Hát, majd, ha össze leszel velük zárva egy szobába, akkor megtudod, hogy milyen is az... - nevetett Kim. - Hidd el, tizenhárman bőven elegek leszünk.

- Oké, hiszek neked - vigyorgott Tara, Kim pedig helyeslőn bólintott.

Én körbenéztem, és meglepve láttam, hogy szinte már mindenki ott volt.

Tara, Zoa, Kim és én, ugyebár egy kört alkotva beszélgettünk, így négyen már ott voltunk.

Tom, Jerry és Adam, tőlünk nem messze álltak, és feltűnően stírölték a pályaudvaron lévő lányokat.

Christopher egyedül állt, de közben néha-néha John-ra nézett, aki ott állt tőle messzebb, egy oszlopnak dőlve. Lenny még nem érkezett meg.

Dorothie és Melodie és megérkeztek már, mind a ketten ott voltak körülöttünk, viszont, mivel ott volt három külsős (Kim, Zoa, meg én), nem mertek odajönni Tarához, ráadásul egymásra is fújva néztek, afféle "te meg miért jöttél el?" nézéssel. Cheril ott állt Melodie mellett, és mondta neki a szövegeit, a rögbiről, Melodie pedig folyamatosan bólogatott, miközben semmit sem fogott fel az egészből.

Már csak Lenny hiányzott.

- Nézzétek! - kiáltott fel Tara, és a felettünk lévő, nagy kijelzőre mutatott. - Kiírták, hogy mikor indul pontosan a 120-as Peaceland-ba! - jelentette be, mire Kimből kitört az ujjongás.

Zoa halványan elmosolyodott.

- Azért, csak nem lesz olyan rémes - jegyezte meg, majd ránézett a karórájára. - Még tíz perc.

- Hol van már Lenny? - idegeskedett Kim.

- Emlegetett szamár... - nevetett Tara, miközben mögém bámult.

Megfordultam és...

...hát, ott volt Lenny. Meg pár bőrönd. Pár színes bőrönd.

Ígérem, jól fogunk szórakozni!

Úgy látszott, Kim betartja az ígéretét.

- Lenny, te meg mi a franc... - akadt ki Kim, majd hisztérikus nevetésbe kezdett. - Ennyi csomaggal nem tudsz feljönni.

- De hát mindegyikbe fontos dolgok vannak! - jelentette ki határozottan.

- Mik? - kérdezte Tara.

Zoa és én egymás vállán sírtunk a röhögéstől.

- Tisztálkodószerek - mutatott az egyik kisebb bőröndre -, hajápolócuccok - biccentett egy nagyobbacska poggyász felé. - Ruhák - emelte fel a kezében tartott kézitáskát. - Éééés, egészségügyi csomag - rúgott bele az előtte lévő, szinte legnagyobb bőröndbe.

- Úristen - fogta a fejét Kim. Mi még mindig nevettünk, és Tarán is látszott, hogy már ő sem bírja sokáig. - Jó, de te ügyelsz a csomagjaid biztonságára! - figyelmeztette Kim.

- Úgy lesz - bólintott Lenny. - Amúgy - sandított a kijelzőre -, nem kéne mennünk? - kérdezte.

Mindannyian odanéztünk.

Eltátottam a számat.

Keményen volt még két percünk a vonat befutásáig, addig pedig még össze kellett csődíteni a csapatot.

Kim nagy levegőt vett, majd elkiáltotta magát: - MINDJÁRT ITT A VONAT, GYERTEK IDE!

Persze, mindannyian abbahagyták, amit éppen csináltak, és odagyűltek körénk, hogy együtt várjuk a vonatot.

- Igyekezzetek minél több kabint lefoglalni, hogy kényelmesen elférjünk - nézett még hátra a válla felett Kim.

A vonat begördült.

Az utasok elkezdtek leözönleni, majd amint az első ember elindult az üres ajtó felé, mi is maga céloztuk magunkat, és a kis csordánkkal feltolakodtunk a vonatra.

Minden egyes, a szerelvényen lévő kabint elfoglaltunk (mivel azok négyszemélyesek voltak, és csak négy volt).

Tara, Zoa, Dorothie és Melodie egy kabinba kerültek.

Cheril, Tom, Jerry és Adam egy kabinka kerültek.

Lenny, érdekes módon egy csomó idős néni társaságába keveredett, de örömmel szóba állt velük.

És hát, a negyedik kabinka került Kim meg én, Chris és John társaságában.

Érdekesen kezdődött az utazás.

# mi történt a facebookon?

Hazaérve láttam, hogy Facebook-on már több millió értesítésem érkezett. Közöttük néhány üzenet is, olyan osztálytársaktól, akik nem voltak ott a kávézóban, és az új csoportról kérdezgettek engem, látva, hogy én meg voltam oda hívva. Ezeket meg sem néztem, inkább elfogadtam a csoportba való belépési felkérést, és boldogan tapasztaltam, hogy még senki sem törte magát azért, hogy tag lehessen, így még mindig egyedül voltam Kimmel.

Megnéztem, hogy bekapcsolta-e a Messenger-jét, (mert néha direkt kikapcsolja, hogy ne lássam, ha fent van, mert hát, ő "nem gépezik folyton", na persze...) és hála Istennek igen, egy zöld pötty volt a neve mellett, így hát ráírtam.

nem igazán akarnak tagok lenni, mi? :D

Elfordultam, és feltettem a telefonomat a töltőre.

Miközben bénáztam egy kicsit ("miért nem megy bele rendesen ez a nyamvadt töltő a konnektorba?!" és "hogy az Isten verje meg, komolyan mondom, mi a francért nem akar belemenni ez a szaros töltő a telefonba?!" na meg, persze "ó, basszus, ugye nem mondod, hogy végig fordítva volt?!?"), eszembe jutott Tom és John. Mind a kettőtől kirázott a hideg, így inkább gyorsan visszaültem a gép elé. Pont jókor, mert az pittyegett, hogy üzenetem jött.

Természetesen Kim írt vissza.

dehogynem, csak megvárom amíg mindenki, aki ott volt, csoporttag akar lenni, hogy utána mindenki egyszerre olvashassa el az üzenetet... :), magyarázta.

miféle üzenetet?, írtam vissza.

hát, a részleteket, a kirándulásról!

ja, akkor oké..., legyintettem. Szóval mégis csatlakozni akartak, csak hát, Kim a fejébe vette ezt a furcsaságot.

és, meddig is fog ez tartani?, kérdeztem.

attól függ, hogy mit szavaznak meg :D, írta.

tényleg szavazást fogsz arról tartani, hogy meddig tartson?, felvontam a szemöldökömet, miközben ezt írtam.

aham :)

okéééé, és milyen lehetőségek vannak?, vigyorogtam.

hát, öt nap, egy hét, két hét, húsz nap...

úristen, te húsz napig össze akarsz zárni azokkal!?!, háborodtam fel.

ja, de van olyan lehetőség is, hogy egy hónap ;D

te tisztára dilis vagy, ráztam a fejemet.

hát, majd kiderül, hogy a nép mit akar... :)

a nép... neked elmentek otthonról...

nem, csak jövőhéten mennénk kirándulni :D

miért, mit csináltál? ;), kérdeztem vigyorogva. Nem feltételeztem, hogy azért mennek kirándulni, mert Kim valami rosszat csinált, hiszen nem volt ez a típus, csak hát, ki tudja, felkészültnek kell lenni, hogyha legközelebb átmennék hozzájuk, akkor jönne a szokásos "nézd meg Emmersont, ő miért képes ...-ot csinálni/nem csinálni, és te pedig miért nem/igen?!".

nem én, a bátyám...

ó, nagy buli? :D

az..., húzta el a száját.

na jó, majd nézem, hogy mi is lesz, szólj, hogyha elfogadtak az emberek csoportba való belépését, oké?

oké. szia :)

szia!, köszöntem el.

Kattintgattam még párat, itt-ott, majd hallottam, hogy a Facebook jelez; új üzenetem érkezett.
Először, amikor meg sem néztem, hogy ki az, csak megnyitottam, azt hittem, hogy Kim lesz az, de amikor láttam, hogy Tom az, meglepetten néztem magam elé. Ráadásul, miután végigfutottam a rövid üzenetét, még jobban elképedtem, mert az hittem, hogy a közte és a barátnője között folytatott szerelem örök, és megszakíthatatlan, hiszen mindig nyalták-falták egymást. Tudtam, hogy még mindig járnak, ezért próbáltam hárítani a meghívást.
szia, Emmerson, majd, ha gondolod mehetnénk egy kabinban a kiránduláson ;)
Még mindig csak bámultam a szöveget, pedig már annyiszor megfogalmaztam magamban a választ. "Bocsi, nem tudok mert, Kimmel leszek... :(" Mégsem bírtam leírni. Valami azt súgta, hogy mást kellene írnom.
Így hát hagytam a belsőmnek, hogy szabadon pattogjon a klaviatúrán.
Visszaolvasva nem is volt olyan rémes az üzenet...
kik lennének még ott? :)
...első olvasásra. Azonban, valahányszor csak visszaolvastam, egyre rosszabb lett. Először azt jelentette, amit jelentett: "kik lennének még ott?". Aztán pedig megváltozott a jelentés: "ott lesz a barátnőd?", "csak mi ketten lennénk?", "ugye csak ketten leszünk?". A fejem fogtam mérgemben (mégis, hogy lehettem olyan hülye, hogy hallgattam a belső hangra, és ezt írtam?!).
Bezártam a Facebook-ot, és felugrottam a géptől.
Nem kértem a drámából, és nem kértem egy afférból sem.
Nem kértem semmiből!
Csak szerettem volna az egész nyaramat a gép előtt eltölteni, nem pedig egy parton, egy kis faházban összezárva... ilyen emberekkel.
Felkaptam a telefonomat (sikeresen kirántottam belőle a töltőt, de nagyon durván, így hát, volt egy olyan sejtésem, hogy a jövőben nem megy bele majd olyan könnyen), és lerontottam a kertbe. Leültem a fűbe, és próbáltam kiüríteni a fejemet. Tudtam, hogyha bármi is történne a Facebook-on, amíg nem vagyok ott, a telefonom jelezni fog, szokásához híven.
De jó volt ott ülni, és kiszellőztetni a fejemet.
Aztán megint eszembe jutott Tom. Az üzenete (szia Emmerson, majd, ha gondolod mehetnénk egy kabinban a kiránduláson ;)), a mosolya, amit a kávézóban kaptam, és a gyomorforgató rossz érzés, amit keltett bennem, amikor ugyan úgy mosolygott Jerry-re, és, természetesen a barátnője, na meg az én, teljesen félreérthető válaszom (kik lennének még ott?).
Hátradőltem, megpróbáltam kiverni a fejemből, ezeket a folyamatosan visszatérő gondolatokat.
Nem igazán ment, ráadásul a telefonom elkezdett csipogni, így sejtettem, hogy Kim elkezdte a tagok befogadását, és a részletek megosztását.
Kénytelen voltam felmenni Facebook-ra, és megnézni, hogy mi folyik ott.
Tom visszaírt, de nem néztem meg. Kim mindenkit bevett a csoportba, az egész évfolyamot, hogy rendesen meg tudjuk tárgyalni ezt a faaantasztikuuss kirándulást.
- Tábortűz?
Az, meg minden francos dolog.
A szavazás már elkezdődött, hogy meddig tartson; eddig a legtöbben az egy hónapot jelölték - szinte mindenki.
Egy pillanatig csak néztem magam elé.
Mi baja van mindenkinek? Ennyire utáltok otthon lenni, gyerekek?!
Lejjebb tekertem, és rájöttem, hogy miért szavaztak a legtöbben az egy hónapra.
Kim egy csomó képet töltött fel a szállásról, és a tóról, meg úgy az erdőről és a környékéről, és, atya úr Isten, még nekem is megjött a kedvem az egészhez, szinte láttam magamat ott állni a teraszon, fagyit nyalogatva, és a többiek hülyeségeink röhögcsélve. Azon a helyen én is szívesen eltöltöttem volna egy hónapot.
A képek alá érkezett kommentek is hasonlóak voltak, mint az én gondolataim ("jaj, de király", "gyorsan szervezd meg!", "de kár, hogy nem tudok menni :(").
Még lejjebb tekertem, és megtaláltam a részleteket.
indulás: július elseje, kedd
visszajövetel (a jelenlegi állás szerint): július, 29., kedd, négy héttel az indulás után
szállás: fentebb/lentebb képek!
hozz!: e-mail-ben küldünk listát
Ha jössz, nyomj egy like-ot! ;)
Kimberly
Gyorsan like-oltam a posztot, majd behoztam az e-mailemet, ahol már várt Kim levele, "Mit hozz a kirándulásra?" címmel.

Kedves osztálytárs/évfolyamtárs!
Ha megkaptad ezt a levelet, minden bizonnyal like-oltad a Facebook csoportban lévő posztomat, amelyben a kirándulás részletei voltak leírva!
Most felsorolom, hogy mire lehet szükséged!

• négy heti ruha (póló, nadrág - hosszú, rövid egyaránt -, zokni, bugyi, váltásruhák, elázás esetére!)
• cipő (sport, kényelmes, otthoni, túra)
• papucs
• tisztálkodószerek (ha a négy folyamán, pont megjönne, akkor arra is gondolj!)
• fertőtlenítő
• kullancs- és szúnyogirtó
• naptej
• fürdőruha
• telefontöltő
• (esetleg) gumicsónak, egyéb felfújható dolog, amivel a vízen lehet úszni
• kaja (ha kényes vagy)
• kötél
• öngyújtó, vagy gyufa
• hálózsák
• sál, kesztyű, sapka
• meleg pulcsi
• könnyű pulcsi
• esőkabát
• meleg, bélelt kabát
• díszkabát
• olvasmány az útra, vagy egyéb elfoglaltság!
• ragtapasz
• gyógyszer
• kötszer
• lepedō/pokróc

Július elsején találkozunk, a keletinél, reggel hét órakor! A 120-ason indulunk, Peaceland-on szállunk le! Onnan átszállunk a 128-asra, ami elvisz minket az úti célunkhoz: Trusssite-hoz, ahol a szállás található! Az út maximum három és fél órás lesz! 

A szálláson Wi-Fi nem biztos, hogy lesz, ha gondolod, hozz!

Kérlek, csak akkor válaszolj erre a levélre, ha véglegesen, négy hétre tudsz jönni!
Ígérem, jól fogunk szórakozni!

Ölel mindenkit,

Kimberly Smith

Nem tudom, hogy hányszor olvastam át a levelet, mire rávettem magamat, hogy visszaírjak Kimnek.

Megyek.

Ennyi lett az üzenetem.

Utána kikapcsoltam a külvilágot, és hátradőltem, hogy gondolatban várjam július elsejét.

Két hetem volt felkészülni a borzalomra.

Mert úgy gondoltam, hogy az lesz.

# hogyan is kezdődött?

Nehezemre esne megmondani, hogy Kimnek pontosan mivel sikerült rávennie engem arra, hogy bepakoljak, és elinduljak erre az útra, amit ő, nagy unalmában talált ki, gondolván, itt az ideje, hogy engem "elszakítson" a gép elől - nem mintha ott tölteném az életemet, csak szeretek tisztában lenni azzal, hogy mit csinálnak akkor a sztárok, amikor én nagyban kockulok (ez csak egy átlagos tinédzser gondolat, nem?).
Szóval, amikor SMS-em jött Kimtől, eszembe se jutott, hogy mire készül.
Tali a kávézóban? :)
Megyek ;)

Tehát, amikor beállítottam a kávézóba, és megláttam, amint Kim ott ül, még pár osztálytársunk kíséretében lefagytam az ajtóban. Aztán, ez csak fokozódott, amikor észrevettem, hogy a volt barátom, Jim ott ül, és nagyban elmélyed a Kimmel folytatott beszélgetésben.
- Itt meg... mi a jó, büdös franc történik? - káromkodtam el magamat, miközben odavonszoltam magamat az asztalhoz.
- Ja, semmi - legyintett Kim, amikor meglátta az arckifejezésemet. - Gyere, ülj le!
- Ooookéééé... - motyogtam, majd levágtam magamat Tara mellé. Őszintén szólva, kedveltem a csajt, habár egy kicsit túl boldog volt mindig, de jóféle boldog, az, amitől neked is mosolyognod kell. - Szóval, miért vagyunk itt?
- Na - hajolt előre Kim, az állítólagos legjobb barátnőm, aki volt olyan kedves, hogy idecsődítette az osztály fura alakjait, és a volt fiúmat -, az a faaantasztikuuss ötletem támadt, hogy mi lenne, ha elmennénk kirándulni?
Mindannyian halkan susogni kezdtek a mellettük lévőnek, Tara és én viszont csak összenéztünk. Ő bátorítóan rám mosolygott, látszólag örült ennek az utolsó kis kiruccanásnak, meg nem is, én viszont inkább fáradt szemekkel néztem rá; nem az volt az első alkalom, hogy Kim előáll egy hasonlóan faaantasztikuuss ötlettel.
- Kirándulni? - kérdezte valaki mellőlem. - Ezt hogy érted?
- Hát, elmenni a tópartra, megszállni egy kisebb faházban, és bulizni - mutogatott Kim lelkesen. Engem annyira lehangolt az egész, nem is értettem, hogy ezt az egészet miért akarja.
- Ebben mi lenne a jó? - tette fel a kérdést John, és mintha csak magamat hallottam volna.
- Hát, hogy most utoljára lennénk így együtt, nyáron - válaszolt Kim. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb; arra számított, hogy mindenki támogatni fogja az ötletét. - Benne vagytok?
- Várj! - tette fel a kezét Lenny. - És hát, mindenki jönne? - nézett körbe.
Páran bólogattak, de a legtöbben (köztük én is) elhúztuk a szánkat az ötletre, hogy mindannyian menjünk.
- Most miért? - háborodott fel Lenny. - Gondolom nem mennénk sehová, csak ott lennénk, és szórakoznánk, nem?
- Hát... végül is, de - bólintott Kim. Szégyellősen elmosolyodott. - Benne vagytok? - tette fel újra a kérdést.
Végignéztem az embereken.
Dorothie, a kicsit visszahúzódó, mégis nagy társasági életet elő lány, bólogatott, és összemosolygott az előtte ülő Tommal, és a mellettem ülő Tarával, akit nem annyira izgatott az egész, de látva a barátnője örömét, ő is elmosolyodott. Tara elfordult, és ránézett a vele szemben ülő két lányra - Melodie-ra és Nanára. Melodie vigyorgott, iszonyúan tetszett neki az ötlet. A melle lévő Nana viszont reménytelenül rázta a fejét (valószínűleg azért, mert tudta, hogy akkor programja van). Zoa vonakodva biccentett, Cheril pedig elmosolyodott és kacsintott egyet Kimre. Kimnek felragyogott az arca; a jelenlévő lányok közül öten biztosan ott lesznek.
Lenny önfeledten mosolygott. Jerry megvonta a vállát. Thomas rávigyorgott Jerry-re, ami rossz érzéseket keltett bennem. John rápillantott valakire a lányok sorából, majd hanyagul biccentett. A tekintetünk egy pillanatra találkozott. Jim lelkesen bólogatott. Cristopher elmosolyodott. Peter vigyorogva rázni kezdte a fejét, majd amikor meglátta, hogy a mellette ülő Adam bólogat, szomorúan lehorgasztotta a fejét.
A többi évfolyamba járó (akiket nem ismertem) vagy bólintott, vagy rázta a fejét.
- Em? - nézett rám Kim reményteljesen.
A többiek már belekezdtek a részletek megbeszélésébe, egyedül Kim várt az én válaszomra.
- Rendben - vontam meg a vállamat.
Kim elmosolyodott. - Oké, emberek, akkor Facebook-on megírom a részleteket, egy csopiban, csak az lépjem be, aki tényleg tud jönni, rendben?
Bólintottunk.
Aztán mindenki felállt, és szétszéledt.
Én pedig ott maradtam még egy kicsit Kimmel, hogy beszéljünk.
- És mi a terved, mit fogunk csinálni?
- Hát, odamegyünk aztán jól érezzük magunkat.
- Már bocs, de nem bánhatsz egy csapat tizenkettedikessel úgy, mintha ovisok lennének a szabad délutánon.
- Jó - helyeselt -, de akkor is, mit csinálnánk ott?
- Passz, a te ötleted.
- Tábortűz?
- Például - bólintottam.
- Közös éneklés?
- Aham.
- Vízbeugrálás?
- Igen, igen, találj ki még ilyen beteg dolgokat, oszd meg Facebook-on, és hidd el, azok is ott lesznek, akik rázták a fejüket - simítottam végig a vállán.
- Köszi! - ujjongott, majd felugrott és kirohant a kávézóból.
Én még ültem ott pár percig, majd felálltam, és elindultam az ajtó felé.
- Emmerson? - szólt nekem valaki. Hátrafordultam. Thomas mosolygott rám.
- Szia, Tom. Hogy vagy? - kérdeztem.
- Köszi jól... - bólintott.
- Azt hittem, már mindenki elment - néztem körbe a kávézóban.
- Ja, igen, csak beugrottam egy barátomhoz... - magyarázta. - Te jössz?
- Már, mint hova? - kérdeztem vissza. - Csak, mert én nem ismerem a barátodat..., de ha gondolod - nevettem.
- Ja, nem - rázta a fejét hevesen. - Úgy értem erre a kis kiruccanásra... tudod, a partra.
- Ó, hát persze, Kim miatt mennem kell - mutattam az ajtó felé, ahol pár perccel korábban Kim távozott.
Tom rám mosolygott. Ez egy pillanatra az eszembe juttatta azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor Jerry-re mosolygott. Elhessegettem ezt a gondolatot, mert Tom nem volt rossz ember, nem is értettem, hogy miért éreztem azt korábban.
- Akkor jó - bólintott. - Majd még beszélünk - intett. - Szia, Emmerson!
- Szia Tom! - köszöntem el tőle, ő pedig sebesen elviharzott mellettem.
Utánanéztem, és láttam, hogy az ajtóból valaki végig figyelt minket. Kirázott a hideg. John volt az. Most is tele volt fekete cuccokkal, a kapucniját szorosan a fejére húzta. Tom rá se nézett, úgy ment el mellette, és amikor Johnnal találkozott a pillantásunk, elfordult, és elindult jobbra (Tommal ellentétes irányba, pedig tudtam, hogy arra lakik amerre ő is).
Értetlenül néztem pár pillanatig, majd én is elindultam haza, hogy belépjek a Kim által készített Facebook csoportba, és minden egyes részletet megtudjak a faaantasztikuuss kirándulásunkról.